Manner of Death 16.rész

 

-miután Tan meggyőzte Bunt, hogy hozza, viszi a munkába és késés miatt az iskolához mennek-

Tan pov

Az egyetlen dolog, amitől féltem, hogy kitalálja melyik évben diplomáztam. 

Néztem, ahogyan felsétált Bun a lépcsőn a harmadik emeleti irodámba az iskolában. Biztosan le fogja nyűgözni, mivel mindig elteszem a szükségtelen csetreszeket és emiatt rendezett és tiszta marad a szoba, a tágas munkakörnyezetet preferáltam. Gyanítottam, hogy a doki kutakodni fog a dolgaim közt és kitalálja ki vagyok, de bíztam abban, hogy semmi különöset nem fog találni, csak néhány fotót és iskolai dokumentumot. 

Bár egyetlen tárgy gyanút kelthetett benne: egy kép az asztal mögötti polcon, nem tudom, hogy fel fog-e tűnni neki, hogy csak múlt évben kaptam meg a diplomát, azaz 25 évesen. De ki az, aki a végzős év miatt kutakodna? Bun talán még azt sem tudja, hogy hány éves vagyok. Próbáltam elnyomni magamban az aggodalmaimat, ahogyan az osztályterem felé sétáltam, ránéztem az üvegajtón keresztül a rám váró diákokra. Majdnem 10 perc késésben voltam, bocsánatot kell majd kérnem tőlük.

Amint beléptem, a beszélgetés zaja elült, a diákok felém fordultak mosolyogva és felemelték a kezüket köszöntésként.

-Sajnálom, hogy késtem.- a táblához sétáltam, a szemeimmel a gyerekeket pásztáztam, ahogy keresik ki melyik volt az utolsó óra anyaga. -Ma befejezzük a biomolekulák anyagrészét, aztán megcsináljátok a Kvóta Tesztet, addig gyakoroljatok a tanfolyam végéig. Ha van bármi kérdésetek, akkor tegyétek fel, mivel közeleg a teszt.- észrevettem egy egyenruhában ülő fiút, aki az ablakon kinézve álmodozott; a fejét megtámasztotta a kezein és mosolyogva bámult kifelé. -Sorrawit!- szólítottam fel a magas diákot, -Kérlek figyelj az órákon. Mi a gond, a barátnődre gondolsz éppen?-

Azt hangos nevetés követte a teremben, a szegény fiú pedig elvörösödött. Szegény Sorrawit volt mindig a célpontja a gondolatok közötti kalandozásos megjegyzéseim célpontja. 

-Nem... senki, uram.- a fiú megvakarta a fejét és gyorsan kinyitotta a füzetét. Még akkor találkoztam vele, amikor az iskolájába mentem hirdetni a vizsgafelkészítést. Privát órákat kért tőlem, de azt ajánlottam neki, hogy jelentkezzen be a Kvóta Tesztre felkészítő kurzusra. Naiv volt és figyelmes az emberekkel és reméltem, hogy a reményeinek megfelelően felveszik az orvosi egyetemre.

-Nézz magadra, egyértelmű, hogy mit csináltál. Mégis hogy mersz előbb barátnőt szerezni nálam?- cukkoltam tovább, mielőtt visszaváltottam volna a tanár módba. -Rendben, lapozzatok a 39. oldalra. Az aminosavak szerkezete...-  

Az óra csendben folytatódott a továbbiakban. Imádtam tanítani a gyerekeket, bár sosem gondoltam, hogy tanár lesz belőlem. Úgy látszik a sors egy másik úton vezetett az elképzelésektől eltérően. Meg kellett neki köszönnöm, hogy egy általam szeretett útra terelt és nem mellékesen a fizetés sem volt kicsi a várakozásoknak ellentmondva. 

A célom az óra után az volt, hogy megkeressem az irodámban rám várakozó férfit. Meg kellett bizonyosodnom, hogy Bun bízik bennem. Az első lépése a tervemnek, hogy be kellett bizonyítanom a támadó és és nem ugyanaz a személy vagyunk és rá kellett vennem, hogy megírja a hamisított jelentést. Ha vége lesz ennek az egész ügynek, akkor komolyan meg fogom kérni, hogy járjon velem... de még mennyit kell várnom addig a napig, hogy elszakadhassak ebből a zavaros helyzetből és nyugodtan élhessek.

***

-jelen-

A napfény áttört a reggeli ködön és behatolt a hálószobába, ahol Bunnal kellett volna aludnom. A csupasz bőröm kezdett szobahőmérsékletűvé válni. A rám mutató pisztolycső még mindig éreztette velem, hogy maradjak nyugton. A szívem is belesajdult a fegyvert rám fogó törvényszéki orvos és általam szeretett férfi látványára. Nem hibáztattam érte, hogy a szituáció ilyen fordulatot vett, hiszen én kezdtem el ezt az egészet: én okoztam először csalódást és árultam el, de nem akartam így véget vetni a kapcsolatunknak. Az valószínűleg mindent felborítana és Bun csak még nagyobb veszélyben lenne.

-Bun...- suttogtam az előttem álló nevét, -Tedd le a fegyvert...-

-Ne mondd meg nekem többé, hogy mit csináljak.- az orvos mereven bámult rám, az arca nyugodt, de kifejezéstelen volt. -Emeld fel a kezeidet, hogy lássam.- engedelmeskedtem neki. Bun tovább matatott a farmerom zsebében és lassan elhúzta a keresett tárgyat, de a pisztolyt továbbra is rám szegezte, egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Kellett pár másodperc, hogy leessen mit is keresett... a telefonom. A tekintete a képernyőre vándorolt, majd összeráncolta a  homlokát a képernyőzár láttán. -Add meg a jelszót.-

-Bun...- le akartam beszélni róla, mert ha megnyitja a készüléket, akkor az egész sztorira fény derül. -Beszélnünk kell...-

-Az egyetlen dolog, amit megmagyarázhatsz nekem: az ez a helyzet; ki vagy te, kinek dolgozol, ki ölte meg Janejirát? Aztán majd szépen elmegyünk a rendőrségre, akik tenni fogják a dolgukat. Még a kapcsolataid ellenére sem, a szilárd bizonyítékok miatt nem fognak elengedni.- a mondandója után újabb köhögés tört fel belőle. Ezt akartam kihasználni, hogy elvegyem tőle a fegyvert, de Bun éberebb volt. -Maradj, ahol vagy! Maradj távol!-

Egy kicsit megtorpantam. Tudtam, hogy Bun az agy és nem egy harcos és csak ennyi nem volt elég ellenem. Igaz, hogy nála volt a fegyver, de tudtam nem fog lőni. -Bun, beteg vagy. Miért nem veszed fel a ruháidat először?- változtattam meg a témát, hogy lássa törődöm vele.

-A jelszót!-

-De hideg van. Ha így folytatod, akkor sejted mi lesz veled...-

-Süket vagy?! Add meg a kibaszott jelszót!- mérges lett, még sosem láttam ezt az oldalát és a látvány ledöbbentett. Kínos csend telepedett közénk, amit nem mi, hanem a Bun kezében lévő telefonom vibrálása tört meg. A szemeim nagyra nyíltak a rettegés miatt, csak néhány ember hívott mostanában.  Az orvos ránézett a hívő fél nevére anélkül, hogy bármit is mondott volna, mintha nem tudta volna ki az. Hozzám sétált, a fegyvert a fejemhez fogta. Én is rápillantottam a kijelzett névre, de csak az volt odaírva, hogy 'ismeretlen szám', bár én tudtam, hogy ki az: a menekülésben lévő bátyám, ez volt az új száma.

-Vedd fel és viselkedj normálisan.- még mielőtt tiltakozhattam volna Bun fogadta a hívást és kihangosította. Behunyva a szememet készültem fel a közelgő bajra. Amint meghallja a hívő hangját, azonnal tudni fog mindent és csak ötleteim voltak mik fognak történni akkor.

-Hello...- szólaltam majdhogynem suttogva.

[-Paul megmutatta a fotókat. Tan, tényleg megölted Bun?!-] fülsüketítőn hangosan kiabált bele a telefonba Pert. Láttam, ahogy Bun sokkosan fordította a fejét a készülék felé. [-Mondtam, hogy mit tegyél vele, hogy megírja a jelentést, de azt egy kurva szóval nem mondtam, hogy nyírd ki a barátomat!-]

-Paul mondta, hogy tegyem meg.- magyaráztam neki normális hangon.

[-A rohadt életbe!-] a hangja tele volt bosszúval. [-Paul... sosem gondoltam, hogy ilyen messze megy. Nem akartam Bunt, hogy meghaljon.-] kihallatszott, hogy dühös. Teljesen közömbös voltam most már a hangulatingadozásira, inkább a doki reakcióját figyeltem. A szemei nagyra nyíltak a meglepettségében és a keze egyre jobban és jobban remegett Pert minden egyes szavával.

-Kedves bátyám... most nem tudok veled beszélni, majd visszahívlak.- gyorsan véget akartam vetni a beszélgetésünknek és Bunra pillantottam, aki láthatóan rossz állapotban volt.

[-Hívj vissza egy órán belül, hallasz? Beszélnünk kell Paulról.-] bontotta a vonalat. Újra csönd vett körül minket. A doki lehajtotta a fejét és ez új lehetőséget biztosított nekem, hogy visszavegyem a pisztolyt, előnyömre váltak a közelharcban szerzett tapasztalataim. Segítségemre volt, hogy Bun nem volt ott fejben és emiatt leengedte a védelmét. Vártam a megfelelő pillanatra, úgy akartam elvenni tőle a fegyvert, hogy ne bántsam.

-Pert hangja volt, igaz?- a zavarodott arckifejezése láttán elkezdtem sajnálni. -Még mindig él... Az árnyékból irányítja a szálakat.- visszaemlékezett arra, amit egyszer említettem neki. Akkor azért mondtam azt neki, hogy eltereljem a figyelmét rólam, -A bátyádnak hívtad... Vér szerinti testvérek vagytok? Ne mondd nekem, hogy az anyád ágáról, aki szerető volt.-

Tudtam, hogy ezt Bun magától is ki fogja találni. -Gondolom nem kell belemennem a részletekbe.-

-Te vagy az öccse, igaz?- mondta éles hangon, majd a pisztolycsövet a homlokomhoz nyomta, -Válaszolj!-

Lehunytam a szemeimet, -Igen, ő a féltestvérem Songsak ügyész, de más anyától.-

-Mondd el mi történik! Miért akart Pert megfenyegetni? Ki ölte meg Janejirát? És ki az a Paul?- Bun jelen helyzetben félelmetesen nézett ki, tele volt haraggal és dühvel. Valami azt súgta, hogy ő már pontosan tudta a választ, de nem akarta hangosan beismerni. Rátört egy köhögési roham, én pedig ezt kihasználva erőszakosan kicsavartam a karját, bár tudtam, hogy fáj neki, nem volt más választásom. -Ahh!!- kiáltott fel Bun fájdalmában, megpróbált ellökni magától sikertelenül. Ökölbe szorította a kezét és a hasam felé irányította a mozdulatát. Nem gondoltam, hogy maradt még erre energiája, de sikerült blokkolnom. Próbáltam megragadni a fegyvert, de az orvos tudta, hogy hátrányban van, ezért inkább eldobta a fémtárgyat csak, hogy ne kaparinthassam meg. Lenyúltam érte, de a lábával elrúgta. Nemcsak az erőfeszítéseitől voltam fáradt, hanem még Bun gondolatmenetét is meg kellett értenem. Néha olyan gyorsan járt az agya, hogy az én intelligenciaszintemmel nem is érhettem fel hozzá és erre a fürdőben történtek voltak a tökéletes példa.

Bun igyekezett az arcomra célozni, de kikerültem és emiatt dőlni kezdett. Magamhoz rántottam a derekánál fogva és a falnak nyomtam; nem tudott erőben legyőzni, de a kezét fogva távol tartani magamtól kemény dió volt, -Bun!!!-

Megállt a tiltakozásban és csillapította a lélegzetvételét. Szorosabbra fontam a kezén a szorítást, hogy biztosan tartsam. -Pert ölte meg Janejirát, igaz?- kérdezte szárazon. Már nem is kellett volna meglepődnöm, hogy segítség nélkül jutott erre a következtetésre. 

-Ha mindent elmondok, akkor engeded, hogy végig elmeséljem a történetet?- csak köhögni tudott válaszként. Éreztem, hogy a teste sokkalta forróbb a szokottnál; aggódva átöleltem. -Fel kell venned a ruhákat.- azon gondolkodtam, hogy miként akadályozzam meg a szökésben, amíg hátrébb léptem odaadni a textíliákat. -Nem fogom használni a fegyvert, sem a bilincset, de cserébe maradj itt velem. Öltözz fel és utána mindent elmesélek. Van ellenvetésed?-

Bun felém fordította a fejét, -Nem hiszek neked, hiszen nálad van a pisztoly.-

-Az életemre esküszöm, hogy nem fogom használni.- győzködtem, -Nincs több titok, amit mondani készülök, az mind az igazság és amit akarok tőled az az, hogy maradj velem. Ne menj el sehova, amíg ezt el nem intézem... megteszed ezt nekem?- fokozatosan engedtem a fogásomon és hátra léptem félve, hogy Bun elfutni lássam. De semmi ilyen nem történt, továbbra is a fal felé nézve állt. Felvettem a ruhákat a földről és átadtam neki. Felvette őket, de a hideg anyagok csak erősíthették a megfázását. Miután egy szó nélkül felöltözött, megfogtam a kezét és az ágyhoz vezettem, amire leült és csak bámult ki utána az ablakon, az arcán tükröződött a zavarodottság és a fáradtság.

-Hamarosan meg fog jelenni a hír 'Dr. Bunnaik rejtélyes eltűnéséről'.- szólalt meg Bun, láttam, hogy a szeme sarkából a pisztoly hollétét keresni. -Ha elmegyek innen, akkor meg fognak ölni, igaz?-

-Igen, úgyhogy most halottat kellene játszanod egy darabig.- én is leültem, de én a padlóra, az ágynak dőlve Bun mellett.

-Gyerünk és köpd ki, hogy mi a fasz folyik itt?!-

Vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam a feszültség levezetéseként. Ha ez kell ahhoz, hogy Bunt magam mellett tartsam, akkor meg kellett tennem. -Valóban Pert volt az, aki megölte Janejirát...-