-Tan az egyetemen-
Ez volt az utolsó napom az
iskolában.
-Tan, tényleg kimaradsz az egyetemről?- kérdezte Tang, az egyik ott tanító nővér csalódott arccal. -Nélküled nem lesz itt szépfiú, akit nézhetek. Nem lesz, aki megfiatalítsa az öreg lelkünket.-
Felnevettem a viccén,
miközben előkészítettem a felszerelést egy idős nő vérvételéhez. -Tényleg
szép vagyok?-
-Mi? Természetesen, te
vagy itt a mi drágakövünk. Egy helyes, férfias fiút, mint te nehéz
találni.- nem ellenkeztem a második jelzővel, férfias voltam ugyan, de nem
úgy, mint egy felnőtt férfi. -Miért nem fejezed be a diplomádat? A
harmadik évedben vagy, azaz csak egy éved maradt hátra. Nem fogod
megbánni?- Tang egy vattadarabbal megtisztította a vérvétel helyét.
-Tényleg nem lehet. Egy
év alatt az édesanyám állapota sokat rosszabbodhat, vele kell maradnom.- átadtam az eszközöket, hogy készítse elő őket.
Tang felsóhajtott, -Rendben, rendben. Megkérdezhetem, hogy melyik iskolába mész át? Orvosira
talán?-
-Felvételt nyertem
biokémiai szakra. Eredetileg gyógyszerészetire vagy fogorvosira mentem volna,
de túl alacsonyak hozzá a pontjaim. És nem is gondolom, hogy sok esélyem lenne
bekerülni az orvosira. Sosem tudnám felvenni a versenyt azokkal az agyasokkal.
Arra az egyetemre kellett mennem, mivel közel van a kórházhoz, ahol anyámat
kezelik.-
-Sok szerencsét!- Tang gyengéden elmosolyodott és visszanyújtotta a felszerelést, -Csináld
te Tan. Mivel ez az utolsó napod, mint hallgató gyakornok, csináld meg jól.
Isten tudja, hogy mikor lesz újra lehetőséged ilyet csinálni.-
Elvettem az eszközöket, -Sosem tudhatod, hogy az iskola elvégzése után nem-e nővérként jövök ide
vissza.-
-Biztos vagyok benne,
hogy már mindent elgondoltál. Amikor befejezted az egyetemet, akkor ne felejts
el minket meglátogatni itt Bangkokban.- Tang a pácienshez sétált, hogy
megkérdezze rendben lenne-e neki az, hogy én, egy gyakornok végezze el a
vértvételt a felügyelete alatt.
Próbáltam megtalálni a beteg
vénáját a könyökhajlatánál, amikor a szemem sarkából észrevettem valakit
belépni a Női Sebészeti Osztályra. Középmagas volt, a neve zölddel volt
kihímezve a köpenyére. Hallgató vagy rezidens lehetett, még sosem láttam.
A velünk ellentétes oldalon lévő ágyhoz ment és üdvözölte az ott lévő nőt
tiszta, magabiztos hangon. Visszatértem a feladatomhoz, amikor oldalra
pillantottam a függöny már el volt húzva. -Mit csinál ő itt?- kérdeztem Tangot, amikor eszembe jutott, hogy a másik páciens motorbalesetet
szenvedett.
-Oh, azt hiszem ő a
patológus rezidens.- a nővér levette a kesztyűit, -Készen vagyunk.
Menjünk át a másik terembe.-
-Igen, asszonyom.- meglöktem a vérételi eszközöket tartalmazó kocsit és követtem a nőt, de még
hátra néztem az elhúzott függönyre. Valami megfogott vele kapcsolatban, de
lehet, hogy csak a kinézete tetszett, így gyorsan ki is hessegettem a fejemből.
Mivel nem maradok itt anyám betegsége miatt, nem engedhettem meg magamnak a
másik iránti érdeklődést.
***
-Tan bemegy Bun kórházi
szobájába-
December 12-én 01:15-kor a
sötétből bámultam Dr. Bun alvó alakját. Sikerült elaltatnom bárminemű nehézség
nélkül és előkészültem a bátyám parancsára. Elővettem a telefonomat és
megnyitottam a videó felvételt. Felkapcsoltam a lámpát és nekitámasztottam a
készüléket az ablaknak a takarásban és benyomtam a piros indítót. A megfigyelés
alapján 4 óránként mentek be hozzá a nővérek ellenőrizni. Az orvosa nem írt fel
neki gyógyszert a fejsérülése miatt, mert az fájdalomcsillapító lett volna
maximum és csak bizonyos tüneteknél kapta volna, helyette infúziót kapott.
Mivel nemrég ment el az előző, biztos voltam benne, hogy még egy darabig nem
fog bejönni a következő nővér. Lehajtottam az ágy oldalsó rácsát és leültem a
matrac szélére, a kezemet felemelve megsimogattam a doki arcát. Csendesen
aludt, a belé injekciózott szer hatása volt. Bunnakit nem volt sem helyes, sem
pedig aranyos, ő nem az a fajta volt, akit kiszúrsz a tömegben, de amikor
ránéztem, mégis vonzónak találtam. Lehúztam a kapucnimat és lehajoltam, majd
megszagoltam a nyakát, mire a szívem gyorsabban kezdett verni. Elképzeltem, ahogy a kezeimmel bejárom az egész testét
egy heves pillanatunkban...
Nem, ez nem helyes!
Lehunytam a szemeimet és
próbáltam elnyomni a mellkasomat égető vágyat és gyorsan visszavonultam a szoba
sarkába. Nem tehetem, nem lehet... Sietve lekapcsoltam a lámpát és a kapucnimat
feltéve visszatettem a telefonomat az ablakból a zsebembe és elhagytam a
szobát.
***
-Bun...- szólítottam meg a mellettem ülőt, aki már egy ideje nem mozdult, mintha
lélekben nem is itt járna. Megfogtam a vállait és megráztam, -Bun, minden
oké?-
-Hm...- válaszolta,
de a szemei még mindig a semmit pásztázták. Ez volt az utolsó dolog, amit látni
akartam: darabokra törik és csak a fájdalom marad meg benne. Biztosan
nagyon rossz volt neki, hogy tudta a keserű igazságot.
-Ennek nem kellett volna
megtörténnie, tudom. Ez az egész a bátyám miatt van, aki elvesztette az
irányítást maga felett.- igyekeztem olyanokat mondani, amik miatt jobban
érzi magát; tudtam, hogy erős, de kellett mellé valaki, aki érzelmileg is
támogatja.
-Tudod... amikor valami
közvetlen előtted van, teljesen ártalmatlan, mint azok a dolgok, amik a lábad
alatt vannak és nem látod őket. És mielőtt még tudnád... valami beleáll a véres
lábadba...- Bun összeszorította a száját, mintha meg akarta volna állítani
a kitörni kívánó érzelemáradatot; el tudtam képzelni, hogy milyen állapotban
van a lelke.
-Nézd, tudom, hogy
csalódott vagy, de szeretném, ha tudnád, hogy én a te oldaladon állok. Nem vagy
egyedül, meg foglak védeni és véget vetek ennek az egésznek.- megfogtam a
kezét. Furcsa módon Bun nem húzta ki a kezét a tenyeremből, talán annyira le
volt taglózva a kegyetlen igazságtól.
-Még mindig azt
gondolod, hogy hiszek neked?-
-Remélem, hogy
együttműködsz velem. Az édesanyámon kívül csak te vagy nekem, nem veszíthetlek
el.-
Éreztem, hogy robbanni akart,
de próbálta kontrollálni magát, ami most a szerencsémre volt, bár a viselkedése
mutatta, hogy mennyire forr a vére. -Ez csak egy újabb hazugság, hogy
bízzak benned?-
-Bun...- közelebb
hajoltam hozzá, hogy tisztábban lássam az arcát. -Biztosíthatlak, hogy
minden, amit mondtam igaz.-
-Csak azt akarod, hogy
engedelmeskedjek neked. Hazudtál az anyádról is, hogy megsajnáljalak. Hazudtál
a Perttel való kapcsolatod és a munkád kapcsán. Azt hazudtad, hogy meleg vagy,
csakhogy velem aludj és bízzak benned. Magadba bolondítottál és könnyen ki
tudtál használni!!!- kiáltotta dühtől csöpögő hangon.
Lefagytam a gondolatra, hogy
Bun most mennyire küzd a menekülési kényszerei ellen. Nem számít, hogy mennyire
vagyunk erősek, eljön az a pont, ahol már nem tudjuk magunkba tartani az
érzéseinket. Itt már nem volt semmilyen színészi játék, ezek voltak az igazi
érzései. És az, hogy belém habarodott... valós lehetett. Bun szeret engem és
nézzük meg erre, hogy mit tettem vele.
A bűntudat érzete kezdett
elhatalmasodni rajtam, a tekintetem elhomályosult és nem tudtam visszatartani a
könnyeimet, amik végig csorogtak az arcomon. Letöröltem a bőrömről a nedvességet, -Sajnálom.- a hangom megremegett. Tudtam, hogy Bun nem hallja a
bocsánatkérdésemet, inkább nem akarta hallani.
A magabiztosságom és az erős
temperamentumom ellenére csak egy fiú voltam, törékeny és érzelmes. Mindig
sírtam, amikor anyukám állapota rosszabbra fordult és megijedtem, hogy
elveszítem egy szerettemet.
Bun felém fordult és sokkosan
rám nézett, -Tan...-
-Melegnek lenni nem
olyan, amit el lehet csalni valakivel, tudod? Ugyanez érvényes a feléd irányuló
szerelmemre.- a plafont bámulva remélve, hogy a könnyeim elapadnak. Bun
csendesen nézte az arcomat. Rájött, hogy amit lát az nem egy hazugság annak
ellenére, hogy a reményeim pengeélen táncoltak.
-Mi baja van
anyukádnak?-
-Lupus*.-
*SLE: Szisztémás lupus
erythematusos, az immunrendszer szabályozási zavara miatt alakul ki, a B
limfociták (nyiroksejtek) fokozottan működnek és saját sejteket támadó
antitesteket termelnek, amik lerakódva károsítják a szerveket.
-Mik voltak a
tünetek?-
-A kiütésekkel
kezdődött, amikor a napon volt. Elmentünk egy dermatológushoz, aki felírt neki
gyógyszereket.- szipogtam, de folytattam. -Ezután a foltok az egész
testén elterjedtek, különösen a lábán és a hátán. Fáradékony volt és nehezen
lélegzett. Nem voltam otthon, amikor bekerült a kórházba; intubálták és lélegeztetőgépre
került az intenzíven. Ha jól emlékszem, akkor tüdőödéma is kialakult és csak
ezután diagnosztizálták lupusszal. Jelenleg is hemodialízis* kezelésen vesz
részt.-
*Dializátor segítségével a
testen kívül speciális szűrőkkel megtisztítják a vért.
-Te...- Bun rám
mutatott, az orvosi kifejezések megragadták a figyelmét, -Orvos
voltál?-
-Csak ápolónaktanultam.- kijavítottam, most már semmi rejtegetni valóm nem volt.
A doki teljesen lesokkolt, -Uram atyám...-
-Kérdezz nyugodtan
bármit, mindent elmondok, amíg hiszel nekem. Gyerünk, tedd fel a
kérdéseidet.-
-Miért kaptál
biokémiából diplomát akkor?- Bun egy órán keresztül bombázott a
kérdéseivel az életemmel kapcsolatban. Tudom, hogy ezzel csak azt akarta
bebizonyítani, hogy hazudok, hiszen, ha a válaszommal ellentmondok egy
korábbinak, akkor az gyanús lesz és így azonnal rájöhet. De mivel minden
mondatom igaz volt, nem kellett félnem a lebukástól. A köztünk lévő légkör
észrevehetően fokozatosan nyugodtabb lett, közben a levegő is melegebb lett.
Bun visszatért a régi magabiztos önmagához. -Utolsó kérdés...- a
számtalan előző után bukott ki belőle.
-Ha mégsem ez az utolsó,
akkor is mindig készen állok válaszolni.-
-Tényleg szeretsz
engem?- egyenesen a szemeimbe nézett, -Azt mondtad, hogy a felém
irányuló szereteted igaz volt.- hezitálás nélkül vágtam rá a választ
akkor, amikor rájött a hazugságaim sokaságára. Bun összeszorította a száját és
a kezeimet figyelte, majd szorosan megfogta őket. Olyan érzésem volt, mintha
valami léggömböt akartam volna felfújni a mellkasomban, amikor láttam, hogy a
doki felkelt és felvette a földön lévő fegyvert. Bízni akartam benne. A
tekintete sokáig időzött rajtam, majd megszólalt, -Rendben, hiszek
neked.- Majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, de csak egy megkönnyebbült
mosolyt engedtem meg magamnak. Rossz megközelítési technikát használtam a
kezdetektől fogva, hiszen nem kellett volna kontroll alatt tartanom ahhoz, hogy
együttműködjön velem, csak engednem kellett volna, hogy ő irányítson. -Na
nyugtasd le az örömödet és segíts kigondolni, hogy mit tegyünk.- Bun
ellenőrizte a tárat. -Mi volt az eredeti terved? Megölni a két
bátyádat?-
Be kellett ismernem, hogy ez
már megfordult a fejemben, -Van más választásom?-
-Rendben, de akkor le
fognak tartóztatni gyilkosságért. Oh, és tegyük hozzá az emberrablást és a
lopást is. Ilyen tempóban az apád meg fogja öli az édesanyádat... és engem
is.- mutatott magára Bun. -Akkor már három embert kellene megölnöd.
Van valami más, jobb ötleted?-
Csak még nagyobb lett a
mosolyom, -Akkor segítesz?-
-Először végig kell
gondolnunk, nem engedhetünk meg magunknak egy hibát sem.- hirtelen eszébe
jutott valami. -Vissza kell hívnod Pertet, igaz? Siess vele, nehogy gyanút
fogjon.-
Teljesen elfelejtettem; Bun
tényleg mindennek szentelt figyelmet. -Semmi baj, majd üzenek neki, hogy
este felhívom, könnyű vele egyezkedni, de most a tervünket kellene
kitalálni.-
-Nem fogunk előállni
semmi értelmessel estig, több információra van szükségünk.- előre-hátra
sétált a doki a szobában. Már meg akartam kérdezni, hogy mit szeretne csinálni,
de bemászott az ölembe belém fojtva ezzel a szót. Átkarolta a nyakamat, mielőtt
az ajkait az enyéimre nyomta volna. A bőre olyan forró volt, mint az égő tűz;
az értelmes gondolataimat valahol elhagytam, ahogyan ösztönösen megmarkoltam a
csípőjét.
Hagynom kellett kontrollálni,
most minden irányítás Bun kezében volt és ez alól ez az érzéki pillanat sem
volt kivétel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése