Manner of Death 23.fejezet

 

Mivel éjjel és nappal be vagyok zárva, nem tagadhatom, hogy minden egyes nap Tan visszatértére várok.

Nem régen jött be a szobába és azóta is a telefonnal a kezében sétálgat fel és le. Én addig nyugodtan ültem és figyeltem, még sosem láttam ilyen erős pánikot rajta. Amikor elmagyarázta az okát, akkor teljes mértékben megértettem. Az arcán egyedül az aggodalom és a kínlódás látszott, még egy nagy izzadtságcseppet is láttam legördülni a homlokáról. Két percenként megrázta a kezében szorongatott mobilt, én csak annyit tettem eközben, hogy megmelegítettem a készételes dobozok tartalmát, amiket Tan vett, de érintetlenül maradtak, mert elvesztettük az étvágyunkat.

Ahogy az órák egyre haladtak, úgy vált Tan is egyre feszültebbé. Mégis mennyi ideje volt utoljára, hogy mosolyogni láthattam? Hiányoltam azt a mosolyt, amit az első találkozásunknál adott. Elűztem a felesleges gondolatokat győzködve magamat, hogy az akkori énje csak hazugság volt. -Állj le a körözgetéssel és egyél.-

-Nem vagyok éhes.- leült az egyik székre, -Túl késő, előbb meg kellett volna értenem a helyzetet és biztonságba helyezni anyát.-

-Miért nem cselekedtél még az elején? Miért hagytad ott anyádat túszként?- ezeket a kérdéseket már egy jó ideje fel akartam tenni, de válaszként csak fejrázást kaptam.

-Anya boldog itt, csak egy átlagos felnőtt, aki az ismerős dolgokkal körülvéve szeretne élni. Meg aztán apám rendszeresen elküldte az embereit gyerekkoromban, hogy látogassák meg. Ha hirtelen eltűnt volna, akkor mindenki tudott volna a problémáról. Tudni fogják, hogy fellázadtam ellenük és, hogy megpróbáltam kijuttatni onnan. Nem akarom kockára tenni az életét azzal, hogy elrejtem vagy elfutok, tudod? Ez a legjobb mód most.- Tan hangja remegett beszéd közben. -De minden megváltozott és most Paul a fejemet fogja venni.-

Nem tudtam, hogy hogyan nyugtassam le, -Hívd fel anyukádat és kérdezd meg, hogy el tudott-e menni.-

-5 perccel ezelőtt hívtam, még mindig a szomszéd házában van, Thad még nem ért oda.- felkelt és folytatta a járkálást, -Bun, gondolod, hogy Thad időben odaér? Paul emberei valószínűleg gyorsabbak lesznek.-

-Le kell nyugodnod és várd meg, amíg az a kölyök hív. Ki tudja, talán Paul nem...- nem tudtam befejezni a mondatot, mivel Tan hozzám lépett és átölelt, az egész teste úgy remegett, mint egy rémült kisgyereké. Egyszer azt mondta, hogy csak akkor sír, amikor fél, hogy elveszíti egy szerettét, talán egyedül akkor engedhette szabadjára az érzelmeit. Lassan felemeltem a kezemet és elkezdtem simogatni a hátát, -Amit korábban kérdeztél... hogy nyom nélkül megölni valakit... tudom, hogyan lehet.-

Tan elhúzódott tőlem és reménykedve nézett rám, -Hogyan? Mit kell tennem?-

-Az intravénás káliuminjekció szívrohamot okozhat... halálosat. Még ha vérvizsgálatot is csináltatnak sem fognak találni semmit, mivel a halál után a vér káliumszintje visszamegy a normálisra. De...- folytattam, mielőtt Tan félbeszakíthatott volna, -... akkor nem lesz gyanús csak, ha Paul kórházban van és az infúzión keresztül adjuk be neki. Ha a kanül nélkül tesszük, akkor a tűszúrás helyét fel fogják fedezni a kórházban.-

-Szóval kórházba kell juttatnunk?-

"-gen, a legegyszerűbb módja, ha súlyos fejsérülést okozunk neki, mint amilyet te adtál 'ajándékba' azon az estén.- egy cseppnyi méreg volt bennem.

Láttam Tan tekintetében a bűntudatot, ami eloszlatta a haragomat, -Én... csináljuk, amilyen hamar csak lehet anya biztonsága érdekében.- a telefonja hirtelen csörögni kezdett, majd zavartan nézett a képernyőre és átadta a készüléket, -Dr. Boonlert az.-

Gyorsan fogadtam a hívást, -Hello?-

[-Bun?-]

-Otthon vagy,-

[-Bangkokban vagyok, de elmentem Anuchan nyomozóhoz először és elmondtam neki a történteket.-]

-Mi?!- kiáltottam fel, mire Tan idegesen közelebb jött. -Hogy lehetsz biztos abban, hogy ő nem mellettük áll? Tan és én cseszhetjük, ha túl sokan tudnak róla.-

[-Várjál már és nyugodj le. Anuchan egy barát és megbízhatunk benne. Azt mondta, hogy küldjünk neki bizonyítékot és segíteni fog megoldani, akkor informálni fogja a feljebbvalóit erről és nyomozást fognak indítani a helyi rendőrség ellen.-]

-Milyen bizonyítékot?-

[-Bármit, ami hasznos lehet Paul vagy az ügyész vagy az egész család ellen, hogy miket követtek el. Tan tud majd találni valamit.-]

A mellettem lévőre néztem zavarodottan, az agyam próbálta feldolgozni a hallottakat. Jó ötlet volt Boonak kitálalni? A bátyám mindig is szeretett egyedül cselekedni anélkül, hogy bárkivel beszélt volna, de szerencsére okos volt és csak ritkán vétett hibát.

[-Bun...-] törte meg a hosszú ideig fennálló csendet Boon [-Tan nem fog tudni csinálni semmit az anyja miatt és te még kevésbé vagy segítség, mivel mindenki halottnak hisz. Mivel én kívülálló vagyok, azt csinálhatok, amit akarok. Segítséget kérni egy eltűnt testvér ügyében nem szokatlan. Hadd segítsek, de ehhez hallgass meg.-]

-Mit?- suttogtam.

[-Be tudnád... fejezni, hogy okosnak gondolod magad?! Ne felejtsd el, hogy itt vagyok én is. Ha bármi történik, akkor a segítségemet tudod kérni. Tudod, hogy anya mennyire sírt, amikor látta a TV-ben a híreket és apa sem evett azóta semmit?-] nem tudtam, hogy mit mondhatnék [-Talán tőlünk eltávolodva akarsz élni, de mindig emlékezz arra, hogy van családod.-]

Ökölbe szorítottam a kezemet, ahogy tipikusam kioktató hangsúllyal beszélt hozzám, mintha csak egy gyerek lennék. -Én... továbbítom Tannak.-

[-Jó. Küldd majd el a bizonyítékokat, ha találtok. Minél több, annál jobb. Emeljétek ki azokat az ügyeket, amikben Tan is részt vett, megpróbálok majd tárgyalnia rendőrséggel.-]

-Rendben.- válaszoltam halkan.

[-Vigyázz magadra. Majd megint eljövök valamikor.-] ezután Boon bontotta a hívást.

Tan várakozva nézett rám, hogy választ adjak a fel nem tett kérdésére. Elismételtem neki a bátyámmal való beszélgetést, majd elgondolkodott, -Szerintem apám házába menni bizonyítékot gyűjteni nem opció most, túl bonyolult lenne.-

Eszembe jutott valami, -A kép! Amit a megölésemről csináltál és elküldted Paulnak!-

-Tényleg!- Tan szemei nagyra nyíltak.

-Hogyan kaptad a parancsot, üzenetben vagy telefonon?-

-Telefonon adta az utasítást, de üzenetben van a fotód. Előtte Paul küldött egy szót, hogy "Fotók?", azután küldtem be a képet.- megmutatta a telefonja képernyőjét, a szívverésem pedig felgyorsult.

-Csinálj képernyőfotót és küldd el Boonnak.-

-De Paul nem küldött semmi mást. Nem tudom, hogy az az egy szó elég lenne-e rábizonyítani bármit is.-

-Legalább tudjuk, hogy látta.- rámutattam a 'Látta' jelre a kép mellett, -Bár az jobb lenne, ha el tudnánk lopni a telefonját.-

Tan elcsendesedett, amíg gondolkodott. Már éppen mondani akartam, hogy meg is ölhetnénk Pault inkább, de megelőzött, -Elküldte ezt Pertnek? Csak mert ez azt jelentené, hogy Paul is benne volt a meggyilkolásomban, de ehhez el kell lopni a mobilját.-

Tan megrázta a fejét, ami meglepett, -Bun, ne hibáztass ezért.-

-Miért tenném?- Még mindig rejteget előlem valamit, hogy így viselkedik?

Elővett a zsebéből egy telefont, amit a kezembe tett, -Sokszor próbáltam felhívni Pertet és ha a rendőrség megtalálta volna, akkor kiderítették volna, hogy én hívtam. Ez volt a teste mellett, én pedig elhoztam.-

Elakadt a lélegzetem a tudatra, hogy Tan lényegében meglopott egy halottat, -Miért csak most mondod el?! És... bekapcsoljuk? De nem kellene hozzá ujjlenyomat?-

-Csak írjuk be a jelszót, mindegyik mobiljához ugyanazt használja. Én pedig éppen tudom, hogy mi az, mivel rendszeresen hívogattam az alkalmi partnereit. Ez sem különbözik a többitől. Van benne egy üzenetet Paultól és a kép is ott van.-

Ahogy belenéztem a telefonba, valami halvány fény tört fel bennem... egy apró reménysugár a sötétségben.

***

Tan pov

Nem tudtam, hogy mennyi ideje hívott Dr. Boon, de a félelmeim kezdtek apadni. Vajon hogy van anya? Thad időben odaért? Paul tudja, hogy hol van? Ezek a kérdések ismétlődtek a fejemben az elmúlt 10 percben. Úgy döntöttem, hogy újra felhívom anyát, hiába kerestem 10 perccel ezelőtt. 

Még mindig Berm bácsival volt és Thad továbbra sem ért oda. Megkönnyebbülten bontottam a hívást, majd Bunt kezdtem el figyelni, aki Pert telefonjával volt elfoglalva. -A fotókat, Line üzeneteket, beszélgetés előzményeket, a hangfelvételeket, mindent elküldtem Boonnak.-

Bun lefagyott, az arca komoly volt. -Annak ellenére, hogy ez a nyomozó a bátyám barátja, nem akarok megbízni benne teljesen.-

-Néha kockázatot kell vállalnunk, ezúttal nem lehetünk szerencsétlenek.- reméltem, hogy önthetek belé egy kis bátorságot, de csak csendben bólintott... A felismerés villámcsapásként hasított belém, hiszen Bun egyszer már megbízott bennem teljesen és elárultam.

-Ha bármi történik, akkor Boon szólni fog és nekünk is és anyukádnak is  össze kell szednünk a cuccainkat és menekülnünk kell.- mondta bárminemű reakció nélkül, már nem hasonlított a múltbeli énjére. Rettegtem, mivel már nem tudtam, hogy mi jár a fejében. Fogalmam sem volt, hogy a volt kapcsolataiban az exei hogyan kezelték őt, tényleg tudni akartam.

-Reméljük, hogy az nem fog megtörténni.- a telefonom rezegni kezdett, megzavarva ezzel a beszélgetésünket. Elővettem a mobilomat, hogy lássam ki hív és gyorsan felvettem, -Thad, ott vagy?-

-Mr. Black...- suttogta, -Itt vagyok, de...-

A szívem kihagyott egy ütemet, -De mi?-

-Zom srácai is itt vannak. Alig tudtam bejutni az utcába, még jó, hogy nem motorral jöttem.-

-Mi?- kiáltottam. Zom Paul egyik embere volt, -Azt mondod, hogy Zom már előtted ott járt?-

-Igen, nem rózsás a helyzet. Mr. Paul biztosan megtalálja az édesanyját, mivel a srácok ki-be járkálnak a házakban.-

-Francba!- Bun megugrott a hirtelen kitörésemre és aggódva figyelt, -Látsz esélyt arra, hogy bejuss a kék tetejű házba?-

-Ott a legrosszabb, 3-an vagy 4-en állnak az ajtó előtt.- továbbra is suttogva beszélt, -Ötletem sincs, hogy hogyan tudták meg az édesanyja hollétét. Nem értem ide időben, sajnálom...-

A testem akaratlanul remegni kezdett, válaszolni is alig volt erőm, a látásom elhomályosult, -Nem árultál el, igaz?-

-Mégis miért tenném?! Komolyan....- válaszolta élesen, sosem használta még ezt a hangszínét velem szemben. -Most az autómban bujkálok. Ha lesz időm, akkor újra hívom.-

Bun közelebb húzódott hozzám, az elmondottak többsége leesett neki a reakcióim alapján. Kinyújtotta a kezét és megszorította a vállamat, hátha alábbhagy a remegésem. A kezem leesett magam mellé, képtelen voltam megszólalni és teljesen lebénultam, minta jeget öntöttek volna rám. A telefonom újra rezegni kezdett egy bejövő üzenet miatt. Sikerült annyira visszaszereznem a kontrollt a testem fölött, hogy felnyissam a laptopot. 

-Órád van? Hívj fel, ha kész vagy... Öcsi!-

Paul sosem hívott a testvérének még gyerekkorunkban sem. Valamiért gúnyt éreztem ebben a szóban, de azért felhívtam. 

Bun úgy nézett rám, mintha tudta volna hogy mi folyik itt, -Hangosítsd ki.-

Tettem, ahogy kért, kétszer csörgött a telefon, mielőtt fogadta volna a hívást, [-Oh, jó gyors vagy.-]

-Mit akarsz?- a hangom kicsit sem volt a megszokott.

[-Van pár perced? Találkozzunk.-] Paul hangja elégedettségtől csöpögött, [-Meglátogattam anyukádat, magam akartam neki átadni a Pertről szóló híreket. Sajnos nem volt otthon, de megtaláltam, úgyhogy együtt megyünk majd a temetésre.-]

A haragom kitörőben volt -Oh, fejezd már be ezt a leereszkedő stílust. Mit akarsz?-

[-Miért vagy mérges? Biztosan van valami oka.-]

-Hol a pokolban van az anyám?!- kiabáltam bele a telefonba.

Hideg nevetés harsant a vonal másik végén, [-Mi a baj?-]

-Mit akarsz Paul?- nem tudtam tovább kordában tartani az érzelmeimet.

[-Találkozzunk a vendégházban. Bocsánatot fogsz kérni Perttől, hogy békében nyugodhasson, aztán elviszlek a rendőrségre, ahol bevallhatod, hogy megölted azt az orvost, így az anyád megmenekülhet. Mit gondolsz erről öcsi?-]

-NEM... ÖLTEM... MEG!!!- kiáltottam szavanként, -Hagyd ki ebből az anyámat!-

[-Ne kelljen megismételnem, legyél ott pontosan este 7-kor. Ha beijedsz sem baj, kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni, ha nem viszem el véletlenül egy hemodialízis kezelésre.-] bontotta a hívást még mielőtt válaszolhattam volna. Ránéztem az órára, ami 17:30-at mutatott.

Bun idegesen megragadta a karomat, -Nyugodj le és gondold végig. Előnyben vagyunk.- a hangja nem ért el hozzám, csak leszedtem magamról a kezét és felkaptam az asztalról a kulcsaimat, majd elhagytam a szobát, de a doki utánam jött és visszarántott, -Tan!!!-

-Engedj.- mondtam élesen, -Meg kell találnom az anyámat.-

-És mégis hogyan fogod azt csinálni? Így csak megöleted magadat.-

-Ha nem most teszem, akkor mikor?!- kiáltottam rá, mire megijedt, -Már nincs idő a tervekre, csak az időnket vesztegetnénk. Azt sem tudom, hogy jól van-e! Mégis mennyi ideig gondoltál várni? Magadra vállalod a felelősséget, ha meghal-" leráztam magamról a fogását és rámutattam az ágyra, -Nem jössz velem, menj és feküdj vissza az ágyba, el ne merj mozdulni onnan! Ha nem hallgatsz rám, akkor megint megbilincsellek.-

Bun megrémült a viselkedésemtől és félt, hogy megütöm, emiatt lassan elhátrált tőlem, -Nem akarom, hogy menj. Ez  csapda is lehet.-

-Nem érdekel, ha csapda, de azt tudom, hogy anyám most Paul kezében van. Nem számít semmi, mennem kell.- nem fogok bedőlni neki, láttam Bunon, hogy csak színészkedik, hátha leengedem a védelmemet. -Tudom, hogy amilyen hamar kilépek ebből a szobából te máris keresni fogsz egy utat, hogy követhess, nem igaz?-

-Maradj itt, a francba!- bedühödött, de én csak a fejemet ráztam. A helyzet, amiben anyám találta magát egyre jobban bonyolódik és itt van ez a férfi, akit a legjobban szeretek és aggódom érte. Nem engedhetem, hogy bármelyikőjükkel történjen valami.

-Hátra!- utasítottam, amíg felvettem a hátizsákomat, a pillantása követett.

-Komolyan?- morogta Bun és átfogta a csuklóját. Amikor kivettem a bőrtasakból a bilincset, ő elővette a fegyvert a zsebéből.

-Bun... ne csináljuk már ezt.- mondtam neki, amikor átvette a pisztolyt a jobb kezébe. A csöve természetesen rám mutatott, de megragadtam a fegyvert. Kicsit csalódottnak nézett ki, de képes volt kontrollálni az érzelmeit, sokkal jobban, mint én és a nyugodtsága segített nekem is lehiggadni.

-Vidd magaddal.- a kezembe tette a pisztolyt, -Jobb, mint a semmi.-

Rápillantottam a tenyeremben lévő tárgyra, majd biztosra mentem, hogy töltve van és zsebre tettem. -Meg tudod ígérni nekem, hogy itt maradsz és nem fogsz követni?-

-Csak akkor, ha te meg megígéred, hogy életben maradsz.- a szavaira nagyot dobbant a szívem és még én kezdtem bűntudatot érezni, amiért megint meg akartam bilincselni.

-Sajnálom, nem gondoltam... csak féltem, hogy követnél... és veszélybe kerülnél.- a tenyeremet az arcára fektettem, -Maradj itt és ne menj sehova, hallod?- próbáltam a lehető legkedvesebben beszélni hozzá, mire Bun lehunyta a szemeit és bólintott. -Hamarosan visszajövök.- hátra léptem tőle és gyorsan távoztam. Még mindig volt időm a Paullal való találkozás előtt, majd várok rá a vendégházban. Nem volt tervem, csak annyit tudtam, hogy életben akartam tudni az anyámat. És mindent meg fogok tenni, hogy a bátyámat a földre vigyem.

***

Nem volt szokatlan, hogy kora télen a nap nem sokkal szürkület után eltűnjön. Amilyen hamar eltűnt a Nap melege, a hideg levegő átvette a helyét. A kezeim elfehéredtek, különösen az, amelyikben a fegyvert tartottam, már nem is éreztem az ujjaimat. A faládán ültem és nézelődtem, az utolsó fénysugaraknak is csak néhány perc maradt hátra. Mielőtt idejöttem volna, elmentem a rokonhoz, akinél anyám bujkált és elmondta, hogy valaki eljött érte, hogy elmenjenek egy temetésre. A leírás alapján magas, izmos és mindenki által ismert volt... Paul.

A megbeszélt időpont közeledett, senki sem tűnt még fel. Azt a helyet figyeltem, ahol Pert teste feküdt eredetileg. Ő tudta egyedül, hogy ki volt a tettes. A gondolataim megálltak, amikor egy  narancssárga fénysugár megvilágította az ajtót és meghallottam a kerékcsikorgást. Kivettem a fegyvert a zsebemből és a bejáratot bámultam, néhány perccel később pedig egy csapat férfi lépett be egy rövid ujjú inget és fekete nadrágot viselő férfit kísérve. Éreztem a szúrós tekintetét még 10 méterről is.

-Tudod... mindig is mondogattam apánknak, hogy téged megtartani olyan, mint kígyót melengetni a keblünkön.- kezdte a beszélgetést Paul, -Meg fogsz marni minket, ha jóllaktál, hiszen hálátlan egy dög vagy és egy cseppnyi hűség sincs benned.-

-Hol van az anyám?- kiáltottam és figyelmen kívül hagytam az elhangzottakat.

A bátyám felnevetett és Zom felé biccentett, aki kiment a házból, majd visszatért egy fehérbe öltöztetett nővel. Felkeltem az anyámat látva és észrevettem, hogy Zom fegyvert szegez a hátának.

-Tan?- mondta az anyám remegő hangon.

-Igen...- válaszoltam, az én hangom sem volt különb az övénél, majd mérgesen Paul felé fordultam, -Mit akarsz?-

-Mint mondtam, menj oda.- arra a helyre mutatott, ahol Pertet találtuk, -Kérj bocsánatot és mondd el, hogy elfogadod a tetteid következményét, ő pedig békében nyugodhat. Aztán gyere velem a rendőrségre és valld be, hogy megölted Pault, azt a nőt és az orvost, de az én nevemet nem említheted. Ha rájövök, hogy mégis.. hát akkor tudod mi fog történni.-

-Jó.- válaszoltam hezitálás nélkül, ami meglepte Pault, -De csak akkor, ha elengeded az anyámat.-

A bátyám megvonta a vállát, -Tudtam, hogy nem adod be a derekadat olyan könnyen, de jobb is így, hogy gyorsan túljutunk ezen az egészen. Gyerünk, mire vársz még?- Az említett helyre sétáltam, olyan tiszta volt, mintha sosem történt volna ott semmi. Csak bámultam rá egy darabig. -Mire vársz?! Csináld már! Hajolj meg előtte és esedezz a bocsánatáért!- Paul egyre dühösebb volt, a hangja visszhangzott a szobában, -Tudod...- kezdte, -... hogy mit mondott Pert a halála előtt?- hallottam az anyám sírását. Paul ökölbe szorította a kezét a szemei engem pásztáztak. -Azt mondta, hogy elvettem tőle azt a férfit, akit szeretett. Pert olyan mérges volt, hogy megölettem veled azt az orvost, a legjobb barátját vagy tudom is én, hogy mije volt neki, talán tényleg többet érz...-

-Mit mondtál?-

-Engem is lesokkolt, tudod? Ötletem sem volt, hogy Pert a férfiakat kedveli, de ezek szerint mégis.- a bátyámat figyeltem, -Meg kellett ölnöm, mielőtt mindenki megtudta volna, hogy én ölettem meg Dr. Bunnakitet. Az öcsém csak egy kerületi ügyész volt és elég hülye ahhoz, hogy megigya azt a kávét, amit én adtam neki. Istenem, hogy szenvedett és görcsölt a padlón a torkát markolászva. Aztán egyszer csak meghalt és ennyi volt.-

Ezután az utolsó cérna is elszakadt, ami Paul türelmét fogta vissza és olyan erővel ütött meg, hogy a látásom elhomályosult egy kicsit, a földre zuhantam és összehúztam magam. Az egyik kezemet a halántékomra tettem, a másikkal a derekam felé nyúltam, a szemeimmel követtem Paul mozdulatait. 

Ez volt az, amire vártam. Paul a zsebéhez nyúlt, én pedig pontosan akkor vettem elő a fegyvert lövésre készen. Ezután elhangzott az első lövés, ami keresztülvágott az éjszaka csendjén.