Manner of Death 26.fejezet

 

-6 hónappal később-

Előttem az asztalon egy 19 éves fiú feküdt, legalábbis az igazolványa alapján, a folyó és az egyik buszmegálló között találtak rá. A szürkés élettelen testére néztem, a három ötödéves diákom kicsit távolabb álltak tőlem. A habozás és a félelem kiült az arcukra, én csak felvettem a kesztyűimet és feléjük fordultam- pipogya fiatalok. -Lányok, mégis hogyan láthatjátok jól olyan messziről? Gyertek közelebb."-adtam ki az utasítást. Boze, az egyik patológusgyakornok, aki végig mellettem állt, gúnyosan elmosolyodott.

-Ez az első alkalmuk Professzor?-

-Igen, ez az első napjuk, ráadásul pont ma reggel kaptunk friss hullát. Ők még szerencsések, a másik csapaté eléggé száraz volt.- az előttünk lévő testre mutattam, -Mit gondolsz Boze? Hallgatlak.-

-Rendben...- a gyakornok komoly arccal kezdte el átnézni a hullát, -A test felpuffadt a víztől, a bőre elszíneződött és összeráncosodott. A szájánál fehér hab maradéka volt, ami a fulladás következtében keletkezett, összegezve megfulladt.-

-De honnan tudhatjuk, hogy azelőtt halt meg, hogy a vízbe került volna vagy tényleg a folyóba fulladt?-

-Uhm... ezt nem tudhatjuk biztosra, de ha köveket vagy törmeléket találunk a körme alatt az segíthet, akkor az azt jelentené, hogy élt még a vízbe kerüléskor... de nem találtunk semmit.-

-Bonyolult, de bármi nyom segíthet... Mi van még?- talán túl keményen fogom a diákjaimat, de tanárként ez a feladatom. Bár még így is az egyik legenyhébb tanárnak tartottam magamat. -Fel kell nyitnunk. Ha még élt a vízben, akkor vizet és szennyeződést találunk a légcsövében és a tüdejében, egyértelmű lenne akkor, hogy belélegezte a vizet, de találhatunk a hasában is folyadékot.- Boze rám nézett attól félve, hogy valami rosszat mondott.

-Egyetértek, majd délután felnyitjuk. Sok mindent lehet tanulni az esetéből és majd a boncolás alatt meglátjuk.- levettem a kesztyűimet és hátra léptem, hogy Boze le tudja fotózni a testet. Amikor megbizonyosodtam arról, hogy megvannak a szükséges képes, mosolyogva fordultam a lánytrió felé, a szoknya nem lesz túl praktikus számukra a későbbiekben. -Ha szükségetek van a fotókra, akkor kérjétek el őket Bozetól.-

-Köszönjük Professzor.- válaszoltak izgatottam, 

-Majd átbeszéljük az esetet, ha visszaértünk az egyetemre. Most Vutt Professzorral lesz órátok, estig ráértek a képekkel. Boze, tanítsd meg nekik, amit csinálsz.- ezután otthagytam a gyakornokot a három lánnyal, hogy beszélhessek a rendőrséggel. Drasztikusan megváltozott a szerepem törvényszéki orvosként, mióta visszajöttem. Egy egyszerű orvosból és patológusból most teljes munkaidejű tanár lettem a régi egyetememen. A nagyszerű és ismerős környezet ellenére még mindig szoknom kellett az új helyzetet. Nagyobb volt a felelősségem, bonyolultabb esteteket kaptam és mindeközben tanárként is helyt kellett állnom, de az utóbbi munkakörben még nagyon fiatal és tapasztalatlan voltam, mivel csak pár hónapja voltam itt.

Az egész délutánt a patológiai órán töltöttem a megfulladt fiú esete és a kórházban elhunyt egyik páciens miatt. Végül el tudtam hagyni a sötét és hideg bonctermet és megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor megláttam az erősen tűző Napot. Miért ilyen meleg Bangkok? A belső és kinti hőmérséklet között túl nagy a különbség.

-Bun!- hallottam, hogy valaki szól, mire a szomorú arckifejezésemet lecseréltem egy hamis mosolyra. Vutt szólt nekem, a másik törvényszéki orvos. Felém sétált meglepetten, mintha merő véletlenből futottunk volna össze, -Készen vagy?-

-Igen.- Vutt magas volt és vékony, neki is olyan arca volt, mint mindenki másnak a részlegen, köztük nekem is: aranyos, kölyökkutyaszerű. Érettnek tűnt és kellemes látványt nyújtott, ami összhangban állt azzal, hogy most töltötte be a 35. életévét. A bátyám kollégája volt és emiatt a kelleténél jobban ismerhette az életemet. -Veled mi van, miért tanítasz ilyen sokáig?-

-A bíróságon ragadtam majdnem egy órán át.-

-Hatékony visszafogás...- értettem egyet velem -Rendben... ha most megbocsátasz.-

-Bun, várj!- szólított meg, mielőtt leléphette volna, -Ráérsz este?-

És itt is vagyunk... egy újabb műmosoly jelent meg az arcomon, -Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elfoglalt vagyok.-

Vutt elcsendesedett és próbálta kitalálni a rejtett értelmét a mondatomnak, mielőtt mosolyogva válaszolt volna, -Akkor szabad vagy, nem? Nagyszerű, a közelemben nyílt egy új japán étterem, nagyon szép és sok különleges páros menüt ajánlanak. Ha jó az időpont, akkor lenne kedved csatlakozni hozzám?-

Már két hónapja próbálkozott nagyon keményen. Sosem beszéltem erről vele nyíltan, de Boon elmondta, hogy közelebb akar hozzám kerülni, én pedig mindig igyekeztem elkerülni remélve, hogy ha nem figyelek rá, akkor leáll. De ennek ellenére ez a körhinta már két hónapja ment egyfolytában. Vutt fáradhatatlanul próbálkozott, szerintem itt volt az ideje elbeszélgetni vele, -Rendben, legyen.- úgy láttam rajta, hogy majd kiugrik a bőréből örömében.

***

Vuttal beléptünk a japán stílusú étterembe. A narancssárga fények, a zene, festmények és a bambuszdekoráció nagyon hangulatosak voltak együtt. Az egyik sarokban ültünk le és a pincérnő rám vigyorgott, amikor átadta az étlapot. -Drága mulatság lesz, az biztos.- a legolcsóbb fogást kerestem, nem voltam válogatós, így egy útszéli stand is tökéletesen megfelelt volna. Nem igazán nyűgözött le az, ha valaki drága éttermekkel akarta lenyűgözni a másikat, de Vutt valószínűleg nem tudott erről. Csak néhányan tudtak rólam ilyen apró dolgokat, köztük ő is... Ragacsos rizs, sült sertésbőr, chili paszta, csípős thai kolbász: klasszikus fogások a piacon, az volt a legfinomabb ebédem, amit valaha ettem. Annyira hiányzott...

-Kérnénk azokból a különleges sushikból.- Vutt hangja felébresztett az elmélkedésemből. A menü, amit rendelt önmagában is drága volt, -Mit kérsz? Rendelj nyugodtan, én fizetek.-

-Hey, várj, te akarod állni a vacsorát?- tiltakoztam gyorsan, -Osztozunk.-

-Nem, nem, elveszem az idődet és így fair.- rám mosolygott, -Ha nem akarsz rendelni, akkor majd én. Még egy ugyanilyen.- mondta a pincérnőnek mutogatva az étlapon. Felsóhajtottam, csináljon, amit akar. Vártam, hogy a pincérnő elmenjen, hogy a lényegre térhessek. -Vutt, hogyan érzel irántam?-

A meglepettség kiült az arcára, -Mire gondolsz?-

-Kedvelsz engem, igaz?- kérdeztem lényegre törően, -Boon mondta nekem.-

-Uhm...- megvakarta a fejét, -Hát... igen... kedvellek. Már akkor felkeltetted az érdeklődésemet, mikor először beléptél az egyetemre dolgozni, ráadásul a barátom testvére vagy. Eleinte nem voltam biztos abban, hogy meleg vagy, ezért Boonlertet kérdeztem meg.-

-Mit mondott?-

-Azt, hogy fiúkkal és lányokkal is randiztál, de a saját nemed látszólag jobban vonz.- válaszolt, miközben egy pohár vizet szorongatott a kezében, hogy kevésbé tűnjön idegesnek. -Elárulta, hogy nincs barátod, így van esélyem nálad talán.-

Lett egy olyan érzésem, hogy Boon össze akar hozni minket és el fogom küldeni a tudja hova azt a négy szemű dögöt. -Uhm...- kezdtem volna bele.

-De mivel te magad hoztad fel a témát, így szabadon beszélhetek.- Vutt vett egy mély lélegzetet, -Talán túl korai, de... Van valakid most éppen? Ha nem, akkor megpróbálnád velem?-

Hidegen néztem az előttem ülőre, mielőtt a naplementét kezdtem volna figyelni, -Várok valakire.-

Vutt arcán megjelent a csalódottság, -Tényleg?-

-Igen.- néztem az étterem előtt elhaladó embereket, -Annak ellenére, hogy az utolsó találkozásunk óta egyre kevesebbet és kevesebbet beszélünk. Már egy hónapja nem is videóchateltünk.- mindent el akartam mondani neki, -Jelen pillanatban nagyon problémával kell szembenéznie, úgyhogy nem tud sok figyelmet szentelni nekem.-

Azóta beszéltünk egyre kevesebbet, amióta elmentem a bíróságra tanúskodni. Hallottam, hogy Tan édesanyjának az állapota rosszabbodott és az intenzívre kellett szállítani. A hír hallatán felhívtam, de alig tudtunk beszélni, mielőtt visszament volna az anyjához. Azóta nem is nagyon hívtam, ha csak nem volt valami vészhelyzet. Tudtam, hogy ez meg fog történni. Most már tudták az emberek, hogy egy maffiafőnök fia és az édesanyja is egyre betegebb lett, ha együtt lettünk volna, akkor csak folytonos veszekedések lettek volna, ez biztos.

-De akkor miért vársz rá még mindig?- annyira próbálkozni akart, -Örökké akarod ezt csinálni? Nem fáradtál bele?-

-Nem kell ezt csinálnom, de mindenképpen szükségem lenne időre. Ha hajlandó vagyok őt elengedni, akkor tudatni fogom veled.- küldtem felé egy halvány mosolyt, -De lehet, hogy sokáig kellene várnod.-

Vutt lassan kifújta hosszan a levegőt, nem is tudtam, hogy eddig bent tartotta. -Boonlert figyelmeztetett arról, hogy bonyolult személy vagy. Már észrevettem a munkád alatti viselkedésedből, de nem gondoltam volna, hogy szemtől szemben is láthatom.-

-Ezért dobtak mindig.- ekkor érkezett meg a sushi, majd felvettem az evőpálcikáimat és elvettem egy darabot a tányérról. -Sajnálom, pedig nagyon kedves volt tőled, hogy egy ilyen helyre hoztál.-

-Nem, semmi baj. Örülök, hogy tisztáztuk. Ha Boonlert hamarabb mondta volna, hogy van valakid, akkor távol maradtam volna tőled, de persze semmit sem mondott.-

-Majd szedjük szét, miután ettünk.- összenevettünk. Örültem, hogy megértette, legalább nem fogom kényelmetlenül érezni vele magamat.

***

Az ajtó nem sokkal a csengetésem után kinyílt, majd egy kicsi lány aprócska kezek ragadták meg a lábamat, egy rózsaszín ruhácskát viselt. Hangosan felkiáltott, -Bun bácsi!-

-Rendesen üdvözölted a nagybátyádat, édesem- May, a sógornőm is kilépett az ajtón és rámosolyogtam. Dr. May egy gyönyörű pszichológus volt hosszú hajjal. A bátyám sok férfi ellen harcolt, hogy megkérhesse a kezét, most tanárként dolgozott a Pszichiátriai Osztályon az egyik legnevesebb orvosi iskolában. Baitoeinek eszébe jutott az üdvözlés, így hátrébb lépett, összetette a kezeit, majd enyhén meghajolt,- Szervusz Bun bácsi.-

-Legközelebb egyből rendesen üdvözöld a nagybátyádat, mielőtt ráugranál, rendben?-

-Igen anya.- válaszolta Baitoei az édesanyjának édes hangon és újra rám akaszkodott. Felnevettem, a fáradtságom egyből elpárolgott ennek a kislánynak köszönhetően. Boldogan megsimogattam a fejét, az apja hullámos haját örökölte.

-Így is rendben volt Baitoei. Van valamim a számodra.- Felemelte a fejét, a szemei izgatottan csillogtak, -Makaron.- felemeltem a táskát, amiben a színes desszertek voltak. -Ha szeretnél belőle, akkor előtte mosd meg a kezedet.-

-Yay!- kiáltotta a kislány és beszaladt a házba. May rám nézett és hitetlenkedve megrázta a fejét.

-Az előbb mosott fogat.-

-Nem látom okát, hogy miért ne moshatná meg másodszor is. Mit csinál Boon?-

-Szerintem felment az emeletre. Gyere be.- May bevezetett az emeletes családi házba. Boon vette a házat a családja számára, mivel közel volt a szüleinkhez, így mindenki a gondját tudta viselni. Én inkább maradtam a tanárok számára fenntartott szolgálati lakásban és időről időre meglátogattam a szüleimet. Miután beléptem a nappaliba, észrevettem a dohányzóasztalon egy halomnyi papírt, újságot és egy nyitott jegyzetfüzetet. -Új kutatáson dolgozol?-

-Bocsánat a rendetlenségért.- May lehajolt és elkezdte összeszedni a papírokat, hogy le tudjam tenni a makaronos táskát, majd segítettem neki rendet rakni, -Nem kutatás, csak az egyik diákom lett az esetem, aki hirtelen hallucinálni kezdett. Most éppen a kórházban fekszik, de elég nehéz ügy. Próbálok új terápiás módszereket találni.-

-Oh, oké!- belepillantottam a dokumentumokba, amik nem is az én hatáskörömbe tartoztak. -Nagyon tisztelem a pszichiátrián dolgozókat, de nem hiszem, hogy hozzá tudnék szólni ehhez.-

-Vagy csak nem akarsz?- mosolygott rám May, majd felnevettünk. -Itt is jön a házi zombink. Úgy látszik, hogy a bátyád hajlandó volt lejönni.-

-Telefonált korábban.- ásított Boon. Egy póló és egy boxer volt csak rajta, nem igazán adott magára, de tudta, hogy csak én vagyok a látogató. Odamentem hozzá és a karjánál fogva a konyhába rángattam. 

A bátyám idegesen nézett rám, -Mi a baj Bun?-

-Miért mondtad el Vuttnak, hogy egyedülálló vagyok?- suttogtam dühösen.

-Miért? A barátom megkérdezte én pedig válaszoltam neki. Mi a baj ezzel?- somolyogva nézett rám, -Mi történt?-

-Elhívott enni már vagy századjára, az van! Beleegyeztem, hogy vacsorázzunk és beszélgessünk.- rámutattam a bátyámra, -Innentől kezdve maradj távol a magánéletemtől.-

-Oké, oké. Sajnálom. Csak láttam, hogy mennyire egyedül vagy és próbáltam valakit találni melléd.- Boon megállt egy pillanatra, -Nem nézel ki valami jól.-

-Nem nézek ki jól? Tökéletesen jól vagyok.- vettem egy mély levegőt, -Ennyit akartam csak mondani, hogy maradj ki ebből. Tudom irányítani a saját életemet.-

Már éppen ki akartam menni, hogy játsszak az unokahúgommal, de Boon megszólalt, -Tan... nem jut eszedbe néha?-

Megálltam és lenéztem a földre, -De igen... már egy ideje nem beszéltünk.-

-Akkor mi van most? Nem adsz magadnak esélyt, hogy találj valaki újat?-

A bátyám felé fordultam, aki keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt és engem figyelt, -Ha nem fejezed ezt be, akkor megszakítom veled a kapcsolatot.-

-Mindig ezzel fenyegetsz.- megvonta a vállát, -Rendben, rendben, nincs több kérdés. De ha kellek, akkor ne habozz.-

-Hm... Mi van a repülőjegyemmel? Találtál valami elfogadható árút?-

-Elég sok van igazából, de át kéne gondolnod a légitársaság minőségét. Egy jegy amúgy sem lesz olcsó az Egyesült Államokba, ráadásul több, mint 20 óra az út. Nem leszel valami boldog, ha egy rothadó gépre tesznek fel.- elcsendesedett egy kicsit és vett egy mély lélegzetet, -Kevesebb, mint egy éve jöttél vissza és máris el akarsz menni?-

-Ez más, csak a tanulmányaimat megyek bővíteni, a tandíjat itt fogom befizetni. Ja, és ne felejtsd el átküldeni a jegyek linkjét.- ezután Baitoeihez mentem, aki a kanapán ülve majszolt egy rózsaszín makaront. Leültem mellé és elkezdtem játszani a hajával. Biztos fantasztikus érzés szülőnek lenni. Emlékeztem, amikor Boon elküldte a fotót az újszülött lányáról, aztán felhívott és végig arról hablatyolt, hogy ilyen meg olyan cuki. Gondolom nekem nem lesz lehetőségem gyereket nevelni, még ha találok is egy nőt. Nem lenne fair összejönni valakivel csak azért, hogy megszülje a gyerekemet. Prae, az exbarátnőm azt mondta, hogy ő legyen az utolsó lány, akit ilyennek kiteszek. Azóta pedig eszemben sem volt, hogy átvágjam a nőket, nem fogom többé velük álcázni magamat és elfogadtam, hogy a valós módomon fogom folytatni az életemet.

-Bun bácsi, köszönöm.- Baitoei lelkes hangja és ölelése rántott vissza a valósága. -Gyere gyakrabban kérlek.-

-Rendben. Ne felejtsd el megmosni a fogadat, miután édességet eszel.- adtam egy puszit az arcára és felálltam. Mivel nem lehet gyerekem, az unokahúgom lesz a fogadott, végül is ugyanaz a vér folyik az ereinkben. -Mennem kell haza. Később találkozunk édesem.-

Miután elköszöntem Maytől és Boontól is, visszatértem a kicsi lakásomba, az út majdnem 45 percbe telt. Rádőltem az ágyra és elővettem a telefonomat. Az egyetemi tanári csoportból jöttek az értesítők az üzenetek miatt a holnapi megbeszéléssel kapcsolatban. Kaptam üzenetet Vuttól is, a bátyámtól a repülőjegy linkjét, egy diák is írt, mert meg akarta mutatni a ház feladatát, de semmi sem jött attól, akiről a legjobban akartam hallani. Megnyitottam az utolsó beszélgetésünket, ami egy héttel ezelőtt volt, igaz, hogy csak én írtam rá egy 'Hogy vagy?'-ot, ha lesz ideje, akkor válaszol. Kikapcsoltam a telefonomat, a laptopomat magam mellé tettem és lehunytam a szememet.

Még sosem éreztem így senki iránt és ez a különös érzés minden bizonnyal a magányosság volt.

***

Átadtam egy papírköteget az előttem álló középkorú férfinak, aki azonnal elkezdte átböngészni őket. -Nagyon jó. Elfogadták a jelentkezésedet a programba. Lefoglaltad már a jegyedet?-

-Nem olyan régen professzor.- a Yongyuth professzor kezében lévő papírokat néztem, -Időpontot kértem a vízum miatt hétfőre, emiatt szabadságot kértem. Alá tudná írni ezt nekem?-

-Természetesen.- a professzor az Orvosi Jogi Részleg vezetője volt -Örülök, hogy végre lesz egy toxikológusunk is.-

-Én örülök, hogy munkát tudott adni professzor.- mondtam, -Jó lehetőség lesz számomra az idegen nyelv gyakorlása.-

-Erre szüksége lesz a részlegnek, már meg is terveztem a beosztást a hallgatók és a rezidensek számára az angol miatt. Ha visszajössz, akkor át is veheted őket, rendben?-

Csak mosolyogni tudtam, -Természetesen professzor.-

-Jó. Oh, van még valami.- Yongyuth megfordult a székével a könyvespolc felé és levett róla egy hatalmas könyvet. -Olvasd ezt el, mielőtt New Yorkba mész. Remélik, hogy legalább egy minimális tudásod lesz belőle.-

A borítóra néztem, amire angolul volt ráírva: 'Toxicology'. A vastagsága és a súlya miatt agyvérzést lehetett valakinek okozni, ha fejbe dobjuk vele az illetőt, -Köszönöm.-

A papírjaimat és még ezt a nagy könyvet is cipelnem kellett magammal. Egy apró sóhaj tört fel belőlem, úgy éreztem, hogy nem vagyok önmagam, amióta idejöttem. Az voltam, akit mindenki szeretett volna látni: a hallgatók és gyakornokok reménye, a kedves és megértő tanár. A tanárokat nézve én voltam a példa, az ideális munkatárs.

Végigsétáltam az épületen, először be kellett térnem az irodámba és onnan menni a délutáni óráimra. -Kell segítség?- hallottam meg az ismerős hangot. Azt hittem, hogy csalnak a füleim, amíg meg nem láttam a mosolygós arcát nem messze tőlem. 

-Sorrawit?- néztem a felém közeledő fiút, -Ho.. hogyan kerülsz te ide?- az egyenruhája máris megadta a választ. Az egyetemi egyenruha volt rajta egy nyakkendővel, aminek a színe elárulta, hogy elsőéves. Még mindig ártatlannak tűnt, a nagy mosoly sosem tűnt el az arcáról, amióta ismertem. Sokkal jobban nézett ki, mint mikor utoljára találkoztunk, de lehet, hogy csak az egyenruha és a hosszú haja miatt.

-Végre orvostan hallgató lettem.- elvette tőlem a könyvet, -Megbuktam a Kvóta Teszten, de a COTMES-en átmentem. Nem tudtam hogyan mondjam el, mivel a kórházban azt mondták, hogy kiléptél, nagyon szomorú voltam.-

-Felvettek?- a fiatal fiút figyeltem és egy cseppnyi öröm és büszkeség volt bennem, hiszen vidékről bejutott egy bangkoki orvosi egyetemre, ez azért elég nagy hír. Nem is tudtam, hogy ennyire okos volt, -Gratulálok.-

-Örülök, hogy itt tanítasz.- boldogan nézett rám, -Láttam a nevedet a honlapon, úgyhogy gondoltam megkereslek, de nem reméltem, hogy tényleg összefutunk. Annyira boldog vagyok.-

Rámosolyogtam, hallottam az északi akcentusát és ez nosztalgikus érzéssel töltött el. A kezemet a vállára tettem, -Mivel Bangkokban vagy, a helyi nyelvjárást kellene beszélned. Én megértelek, de a többiek lehet, hogy nem.-

-Tudom, tudom, már dolgozom rajta. Csak néha beszélek így, amikor nem figyelek.- folyton mosolygott, -Nem bírom kivárni, hogy ötödéves legyek, azt szeretném, hogy te taníts... mármint Ön tanítson Bunnakit Professzor.-

-Még négy év, itt leszek addig még, úgyhogy ne aggódj.- elvittem az irodámhoz, -Hogy tetszik az egyetem? Találtál már egy lányt?- cukkoltam  finoman. Az elsőévesek annyira még nem voltak lestresszelve, mivel leginkább az iskolai programokra összpontosítottak, így most volt idő a szerelemre.

-Nem... nem uram.- enyhe pír jelent meg az arcán, -Nem kereshetem most a lányok társaságát.-

Majdnem félrenyeltem, -Tetszik valaki?!-

-Egy ideig randiztunk, mielőtt Bangkokba költöztem volna. Tulajdonképpen most diplomázott és hamarosan idejön dolgozni.- Sorrawit a kezeivel eltakarta az arcát.

Próbáltam megemészteni az információt... tehát talált magának egy barátnőt, aki idősebb nála. Ha most végzett az egyetemen, akkor az azt jelenti, hogy 4 vagy 5 évvel idősebb a fiúnál, végül is annyira nem hangzik rosszul. -Ha van barátnőd, akkor jogosan nem flörtölhetsz más lányokkal, figyelned kell rá.-

-Tudom, nem fogok mások után koslatni. Nem akarom, hogy a barátnőm leüssön vagy eltörje a csontjaimat-" láttam a rettegést az arcán. Mi az a lány, valami pitbull vagy mi? Hirtelen eszembe jutott, hogy annak idején Sorrawit azt mondta nekem, hogy szeressem magamat... talán egy pasi belefér? Akartam volna tudni több részletet a kapcsolatukról, de lehet hogy furcsa lenne egy kölyök szerelmi életében vájkálni, úgyhogy inkább nem mondtam semmit. Beléptünk az irodámba, ahol várt rám az öreg íróasztal megrakodva papírokkal és könyvekkel. Ha Tan látná a munkakörnyezetemet, akkor sokkot kapna. Igyekeztem kihessegetni a gondolatát a fejemből, -Nyugodtan tedd csak le az asztalra a könyvet. Köszönöm szépen a segítségedet.-

-Nincs mit.- Sorrawit úgy várt ott, mintha a következő parancsomra várna.

-Menj ebédelni vagy a végén lekésed a délutáni órádat.- megfogtam a karját, -Ha bármire szükséged van, akkor hívj fel, itt van a számom.-

Gyorsan leírta a telefonszámomat a kezére. -Köszönöm uram. Hát akkor én megyek is enni.-

-Rendben. Később találkozunk.- viszonoztam a köszönést egy nagy mosollyal az arcomon. Nagyon boldog voltam, hogy újra láthatom. Egy darabig csak a hűlt helyét figyeltem, majd elővettem a telefonomat és láttam, hogy Tan válaszolt.

[Anyukám meghalt.]

Ez volt az első üzenete több hétnyi csend után.