Manner of Death 27.fejezet

 

Négy órámba telt elérni Tant. Amint olvastam az üzenetét, hogy az édesanyja meghalt, azonnal vettem egy repülőjegyet és amint megérkeztem nem vesztegettem időt taxival, hanem értesítettem Anunt, hogy jöjjön ki értem és vigyen el Tan anyjának a házához, de már így is este 9 volt, mire elértem a célállomásomat.

-Úgy látszik lekésted a temetést.- Anun az órájára pillantott. Szerencsémre volt olyan kedves, hogy mindent félretéve fuvarozott, pluszban még a részvétét is ki akarta fejezni Tannak, mivel régóta ismerték egymást. Az emeletes házban volt egy fotó Tan édesanyjáról, azzal szemben pedig a koporsó. Csak néhányan voltak ott enni és beszélgetni a magányos megemlékezésen.

-Nincsenek sokan. Mindenki fél Tantól annak ellenére, hogy az ügy lezárult, az emberek véleményét nehéz megváltoztatni.- Anun felsóhajtott, -Mr. Odd kritikus állapotban van és a két törvényes fia halott. Így Tannak csak az anyja maradt, de most ő is eltávozott, senkije sem maradt.-

Egy hirtelen jött szorító érzés miatt megremegtem, mire Anun a vállamra tette a kezét és a virággal feldíszített koporsóhoz vezetett. Letérdeltem, meggyújtottam egy füstölőt és összetettem a kezeimet, hogy kifejezzem a tiszteletemet.

-Bun!- hallottam meg Tan hangját mögülem. Felé fordultam és hozzáléptem. Egy fekete inget és nadrágot viselt, a haja hosszú volt és rendezetlen, az arca megviseltebb volt a szokottnál is.

-Részvétem az édesanyád elvesztéséért.-

-Nem kellett volna ideáig eljönnöd miatta.- válaszolta idegesen engem nézve.

-Ez semmiség.-

-Kérsz egy kis kását? Hozok neked.-

Megráztam a fejemet és megérintettem a karját, -Beszélhetek veled?-

Tan csendesen nézett rám egy darabig, majd megfordult és kilépett a házból, -Mi a probléma?-

Elsétált egy rejtettebb részhez, én pedig követtem. Nem tudtam, hogy hogyan öntsem szavakba az érzéseimet, a bűntudat fullasztó volt, -Miért... miért nem beszélünk egymással többet?- tudom, hogy sok mindenen ment keresztül, amióta elmentem és erre hagytam, hogy pont ez a bugyuta kérdés csússzon ki a számon.

-Az anyám beteg volt, így sok volt a dolgom. Bocsánat, hogy ritkán hívtalak.- Szörnyű érzés volt látni, hogy mennyire hidegen néz rám, -Tulajdonképpen más okai is voltak annak, hogy nem hívtalak. Tudod, fáj minden alkalommal a tudat, amikor beszélünk, hogy lehet sosem leszünk többek barátoknál.- felém fordult, -És én nem az a férfi vagyok, akit te akarsz, nézz csak rám! Jobb lenne, ha elmennél a közelemből.-

Zavarodottan lenéztem a földre. Nem akartam egy ilyen helyzetben bevallani neki, hogy szeretem és vele szeretném leélni az életemet. Igazából ezt akartam tenni, de most tudom mennyire bántottam őt. Mindig csak amiatt aggódtam, hogy én mit akartam, de sosem vettem figyelembe ő mit szeretne, lehet ő maga mellett akart tudni, hogy megvigasztaljam és átsegítsem a nehéz időszakon... Önző voltam.

Lassan hozzá léptem. Mégis miért féltem tőle? Miért nem csinálom most azt, amit akartam? Együtt kell ezen túljutnunk, akkor mégis mitől rettegsz Bunnakit?! -Nem akarom, hogy egyedül sírj, többé már nem.- törtem meg a csendet, mire Tan csodálkozva nézett rám.

-Mire gondolsz?-

-Az oldaladon maradhatok?- megérintettem az arcát, -Maradjunk együtt. Sajnálom, hogy a félelmeim visszatartottak. Sajnálom, hogy olyan önző voltam... szeretlek Tan.-

Az előttem lévő látvány darabokra törte a szívemet és örökre beleégett az elmémbe. Tan hirtelen olyan törékennyé vált, mint az üveg. A könnyei megállíthatatlanul folytak le az arcán, minden egyes könnye az elmúlt hat hónap nehézségeit és az anyja elvesztése miatt érzett fájdalmát hordozta. Senkiben sem bízott most már, mivel az emberek utálták és féltek tőle. Átöleltem őt, a fejét a vállamra hajtotta és úgy sírt, mint egy kisgyerek. -Anya...- mondta Tan két szipogás közt, -Miért haltál meg? Így már nem maradt senkim, mégis hogyan éljek így tovább?-

Megsimogattam a hátát és próbáltam megnyugtatni a saját tomboló érzéseim ellenére is, -Én  itt vagyok neked, hallod?-

-De ha te is elmész, akkor már tényleg senki sem marad mellettem, én pedig nem akarok úgy élni.-

Felnéztem az égre, -Sírj csak, engedd ki. Többé már semmit sem kell magadban tartanod.-

Hosszú ideig álltunk így, beletellett egy kis időbe, hogy megnyugodjon. Végül elhúzódott tőlem, de továbbra is éreztem a könnyeit a vállamon. Kinyújtottam a kezemet és kicsit elrendeztem a haját, -A szemeid felpuffadtak.-

-Sajnálom.- még mindig szipogott és mélyeket lélegzett lenyugvásként, -Nem tudtam fékezni magamat.-

-Visszamenjünk?- mutattam a ház felé, -Lehet, hogy közbe a vendégek távoznak lassan.- megfogtam a kezét és magam után húztam. Néhányan még beszélgettek, de sokan elkezdtek elszivárogni. Elengedtem a kezét és odamentem az egyik üres asztalhoz, ahol még tele voltak az edények. Tan felé fordultam, aki ugyanott állt, ahol hagytam. -Hova tegyem ezeket?-

-A... a konyhába oda...- mutatott az egyik irányba, majd elsétáltam lepakolni a tálakat és visszamentem körbe nézni miben tudok még segíteni, közben Anun csatlakozott hozzám.

-A belvárosban szállsz meg? El tudlak vinni.-

-Nem, itt maradok.- küldtem felé egy gyenge mosolyt, mire zavartan nézett rám.

-Mármint arra gondolsz... hogy Tannal maradsz?-

-Igazából még nem kérdeztem meg, de biztosan beleegyezik. Köszönöm, hogy elhoztál.-

Anun megvakarta a fejét, -Rendben, hívj, ha szükséged van valamire.-

-Persze.- elköszöntem tőle, majd amilyen hamar elment, én azonnal folytattam a pakolást, lemostam az asztalokat, kivittem a szemetet, elmostam az edényeket. Tan akkor jött be, amikorra padlót mostam fel.

-Hagyjad, megcsinálom én.-

Megráztam a fejemet, -Nem, majd én. Lekéstem a szertartást és a holnapit is le fogom, mivel haza kell mennem. Legalább eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódni.-

-Itt maradsz estére?-

Abbahagytam a felmosást ás Tanra néztem, -Lehet?-

-Este 10 van, mégis hol akarnál aludni?- a koporsóhoz sétált és végigsimított a tetején, -Figyelj anya, Dr. Bun, akiről már meséltem itt aludna, ha nem lenne gond.-

Mesélt rólam az édesanyjának? Elmosolyodtam erre, majd hozzá léptem. -Yodsungnem asszony.- kezdtem, mire Tan felém fordult, -Vigyázni fogok a fiára, ne aggódjon.-

Tan újra elkezdett sírni, de ezúttal örömkönnyek voltak.

Miután minden tiszta volt felmentünk az emeletre. Annak ellenére, hogy faház volt, minden nagyon tiszta volt. Tan kinyitotta a jobb oldali hálószoba ajtaját, amiben egy ágy, egy szekrény, egy kicsi, fehér függönnyel keretezett ablak volt és még néhány bútor, így a szoba tágas és kényelmes volt. Letettem a táskámat az ágy végébe.

-Le kéne zuhanyoznod. A fürdő lent van, kell szappan vagy fogkrém?-

-Igen.- kinyitottam a táskámat és kivettem belőle azt a néhány ruhát és pipereholmit, amit a lakásban gyorsan felkaptam. Az idő most nem volt olyan hideg és volt meleg víz, így nem kellett kínoznom magamat a hideg zuhannyal. Mikor visszamentem a szobába, már egy póló és egy kényelmes, szürke rövidnadrág volt rajtam. Tan az ágyamon ült és a kezében lévő képet nézte, amin egy gyönyörű fiatal nő volt, kezében egy gyermekkel. -Felnevelni egy gyereket nem könnyű.- mondta, -Ezért is rajongtam érte annyira. Mindent megtettem a boldogságáért és a biztonságáért, miatta még az apámnak is elkezdtem dolgozni, kiléptem az iskolából és ideköltöztem. De ez mind csak egy töredéke volt annak, amit ő tett értem.- a szél kezdett feltámadni és egy kisebb szellő végig fújt a szobán. -Annak ellenére, hogy fattyúnak neveztek, az anyám sosem éreztette ezt velem, bár nem tudom miként csinálta. A legrendesebb, a legmenőbb és a leggyönyörűbb nő volt, akivel valaha találkoztam, de miért kellett egy ilyen kegyetlen sorsot kifognia? Miért kellett itt hagynia?- betette a fotót a zsebébe.

-A sors nem volt teljesen kegyetlen hozzá, hiszen ott voltál neki te.-

Tan elmosolyodott és hozzám fordult, -Jobban érzem magamat, amikor ilyeneket mondasz, tudod?-

-Ürítsd ki a gondolataidat és pihenj. Gondolom már napok óta nem alszol.-

-Bun...- túl sok érzelem tükröződött a szemeiben, de leginkább a szomorúság és a boldogság. -Kérdezhetek valamit? Félek, hogy félreértés lenne belőle, de... mi most együtt vagyunk?-

Nem válaszoltam egy pillanatig, -Akarod, hogy együtt legyünk?-

-Nem félsz most már a rosszindulatú petykák és megjegyzések miatt?-

-Kapják be! Azt mondtam neked, hogy féltem.- lefeküdtem az ágyra, -Mind a ketten abszolút szánalmasak vagyunk. Tudod, ez egész végig a fejemben volt és elveszettnek éreztem magamat tőle. Olyan volt, mintha valami hiányozna az életemből, üres voltam és senki sem tudta kitölteni.-

Tan hirtelen hozzám hajolt, átkarolta a vállamat és a száját az enyémre tapasztotta. Lehunytam a szemeimet és átadtam magam a könnyű és érzelmes csóknak. Kinyitottam a szemeimet, mikor Tan elhúzódott és nem éreztem őt magam mellett. -Nem tudom tovább ezt csinálni.- kisöpörte a hajamat a homlokomból, -Végül is ez az anyám temetése.-

-Megértem.- rámosolyogtam, -Nem is ezért jöttem.-

-Köszönöm.- egy darabig csendben maradt, mielőtt felkelt volna mellőle. -Lezuhanyozom.-

Mikor visszajött a fürdőből, Tan lefeküdt mellém és szorosan egymáshoz bújtunk, az arcomat a mellkasába temettem, az illata megnyugtatott.

Június 10... belevéstem ezt a dátumot az agyamba, mert ezen a napon lesz majd az első évfordulónk.

***

-Nem akarok menni.- makacskodtam a telefonban, -Visszacsinálhatom ezt a egészet?-

[-Nem lehet, már túl messzire jutottál. A jegyed ki van fizetve és elfogadták a vízumodat.-] válaszolt Tan.

Ránéztem a kupacban álló boncolási jelentésekre, amiket a diákjaim küldtek nekem és felsóhajtottam, -Nem akarok olyan messze lenni tőled.-

Hallottam a nevetését [-Nem engedlek visszatáncolni ebből. Sok ember képes lenne az életét adni azért, hogy külföldön tanulhasson, de neked még ösztöndíjad is van, erre elutasítanál mindent? Mit fognak gondolni rólad a tanárok?-]

-Ha megyek, akkor sokáig nem láthatlak majd.-

[-Tudunk majd videóchatelni.-]

-De az nem ugyanolyan!- a tollammal kopogtam az asztalon, -Mindig meg tudlak látogatni, ha Bangkokban vagyok, de New Yorkból?-

[-Bun... mondhatok valamit?-]

-Mi az?-

[-Aranyosabb lettél, még a hangodon is hallatszik, amikor beszélsz.-]

-Mi változott rajta?- észrevettem az egyik tanárt a szobában, aki mosolyogva nézett rám. Nem tudtam hogyan nézhetek ki, amikor Tannal beszélek telefonon, de talán ők már meg tudták mondani, hogy a barátommal beszélek. Inkább elkerültem a munkatársam pillantást és halkabban kezdtem beszélni. -Akkor itt leszel szomaton 10:30-kor?-

[-Igen, de sok dolgom van.-]

-Nem baj, nagy az autóm, úgyhogy el fogunk férni.- az órámra néztem, -Most van még egy boncolásom, majd hívlak, ha végeztem.-

[-Rendben. Hiányzol Bun.-] ezzel Tan bontotta a vonalat. Már három hete jártunk hivatalosan, én visszajöttem tanítani Bangkokba, Tan pedig otthonról intézte a feladatait. El akarta adni adni a saját és az anyja házát is, hogy kifizesse az adósságát az apjának és szabad életet kezdhessen. Szombaton pedig eljön és egy darabig velem maradt Bangkokban. Minden egyre jobbra és jobbra fordult. Az egyetlen felmerülő probléma az volt, hogy én két hónapon belül az Egyesült Államokba utazom. Próbáltunk egységes megoldást találni a kapcsolatunk végett, Tan megígérte, hogy nem fogunk messze költözni egymástól itthon és ebben én is biztos voltam. Mindig felhívtam, fogalmam sem volt, hogy miért akartam beszámolni neki az életem minden egyes apró szösszenetéről. A hangja olyan volt számomra, mint a drog: minden nap hallanom kellett és már attól boldog voltam, hogy eszembe jutott az arca. El fogom majd vinni olyan étterembe a plázában és az édességboltba, amilyenben még sosem volt, mindent meg fogok venni, hogy otthon főzhessek neki és reméltem, hogy az igyekezetemmel lenyűgözhetem. Megráztam a fejemet az idióta ötletekre és felkapva a dolgaimat mentem a boncterembe.

***

-Hárman érdeklődnek a házam iránt, egy pedig az anyámé miatt.- Tan a telefonját nézegette evés közben. -Az egyik srác 2 millió bathot ajánlott érte és azt mondta, hogy a elfogadom az ajánlatát, akkor rögtön be is költözik, fontolóra vettem.-

-De ez a piaci ára alatt van, nem?- kiszedtem Tan tányérjára még több pirított rizst, ami nagyon jól illett a csípős csirkeleveshez. A kis lakásom konyhájában ettünk éppen, -A ház a városközpontban van és közel van a piac, még a 3 millió is kevés lenne érte.-

-Igazad van, de végig gondoltam és csak azért akarom eladni, hogy kifizessem az adósságomat és a maradék pénzt az új iskolámba fektethessem. Ah, Bun! Van valami, amit meg akarok mutatni. Mit gondolsz erről?-

-Mi ez?- Tan elém tartotta a telefonját, amin egy hirdetés volt, ami bangkoki plusz tanórákat hirdetett azzal a felirattal, hogy Tan Professzor Korrepetáló Iskolája', mellette pedig róla készült fotók voltak, talán kicsit sok is.

-Az egész éjjelt rászántam. Mit gondolsz? Be akarnál iratkozni az óráimra, ha ezt látnád?-

-Ez a dizájn nem fogja lenyűgözni a bangkoki diákokat.- visszaadtam a telefont a zavarban lévő Tannak. -Én nem tudom, hogyan kéne rajta javítani, de elküldöm Boonak, ő egy igazi Photoshop mester, én mondom neked.-

-Biztos? Nem akarom ezzel zavarni.- idegesnek nézett ki.

-Megfogja csinálni.-

-Köszönöm.- rám mosolygott, -Bun, kérhetek még rizst?-

Átnyújtotta az immáron megint üres tányérját, boldog voltam, hogy ennyit eszik a főztömből. -Mit akarsz enni reggelire?-

Tan elgondolkodott, -Tojásrántottát úgy, ahogy egyszer csináltál nekem.-

Próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor is csináltam én neki rántottát, aztán hirtelen eszembe jutott és az arcom egyből felforrósodott. Akkor volt, amikor először töltöttük együtt az éjszakát, -Oh...-

-De most én akarom megcsinálni, neked nem kell korán felkelni. Csak várd meg, amíg elkészülök vele.- nagyon magabiztosnak látszott és ezen nem bírtam nem mosolyogni.

-Ehető lesz?-

-Persze, gyakoroltam.-

-Rendben, rendben, csak ne pazarold el a tojásokat.- visszaadtam a tányérját, -Túl sok lett?-

-Nem, szükségem lesz az energiára, hiszen hosszú éjszaka elé nézünk.- rám kacsintott, mire döbbenten néztem rá, majd gyorsan elnéztem nehogy rájöjjön, hogy én is vágytam rá. -De ha fáradt vagy, az is rendben van. Megértem, mivel egyre öregedsz.-

-Mégis mióta számít a 31 öregnek? Majd meglátjuk, hogy ki az idős!-

Tan fájdalmas arcot vágott, -Félek, hogy megsértetted a büszkeségemet és meg kell büntetnem téged emiatt.-

Fejen csaptam, -Fogd vissza magad és egyél.-

Megdörzsölte a fejét és felnevetett, -Gondold csak végig, a konyhában nem is lehet olyan rossz csinálni.-

-Te...- mindig az övé az utolsó szó.

Miután elmosogattunk, Tannal az emelet felé vettük az irányt. A két hálószoba közül az egyiket tárolónak használtuk, így csak a másik maradt szabad. Letette a földre a táskáját és elkezdte kipakolni belőle a ruháit, mire a szekrényhez sétáltam és a saját dolgaimat a polcok egyik felére toltam, közben megéreztem a derekamon a kezét és a forró lélegzete megcsapta a nyakamat.

-Tan...- elhúzódtam, -Hadd zuhanyozzak le előbb.-

-Csatlakozom.- elkezdte kigombolni az ingemet, -Majd megmosom a hátadat.-

-Mivel? A kezeddel vagy valami mással?- hagytam, hogy teljesen kigombolja a felsőmet.

-Mindennel...- az egyik ujjával elhúzta a galléromat és egy csókot hintett a szabad bőrfelületre. 

Ő tudta biztosítani mindazt, amiért vágyakoztam: a vágyaim minden alkalommal fellobbantak, amikor szorosabbra fontuk a kapcsolatunkat. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erősen szeretni fogok valakit, ez annyira más volt azokhoz képest, amiket korábban tapasztaltam. Nem volt bonyolult túladni a nőkön, de Tannal nem ez a helyzet, őt nem fogom könnyen elengedni.

...

Eszembe jutott valami. Kinyitottam a szemeimet a sötétben és rájöttem, hogy Tan karjai között vagyok, a bőre ontotta magából a meleget. Lassan vette a levegőt és rájöttem, hogy ő még midig mélyen alszik. Ki mondta el Praenek, hogy meleg vagyok? Ki akarta, hogy szakítsak vele? Ezek a kérdések máig megválaszolatlanok maradtak. Megfordultam Tan ölelésében és a homlokomat a mellkasának támasztottam. Nem számít ki volt az, többé már nem jelent problémát. A legfontosabb dolog az, hogy a mellettem fekvő férfit szeretem és gondoskodhatok róla. Végig fogom kísérni az élete nehézségein és képes vagyok harcolni azért, amit akarunk: szeretni egymást és együtt megöregedni.