Manner of Death 12.fejezet

 

Amennyire vissza tudtam emlékezni, mindig sok dicséretet kaptam, mert okos és érzékeny lélek voltam; felvettek egy jó hírű középiskolába, később pedig az orvosi egyetemre, amiről sok ember csak álmodhat. Végül törvényszéki orvossá váltam és sok felkérést kaptam, hogy menjek tanítani. De minden akkori dicséret a múlté volt és most láthattam, hogy mennyire ostoba is vagyok.

Előttem nyitva volt egy magazin és anélkül, hogy rápillantottam volna, visszatettem a helyére és elkezdtem kibámulni az ablakon. A fegyver, amit megtartottam, hogy megvédjem, töltetlen volt. Hiába vártam ettől bármit is, tulajdonképpen nem volt több, mint egy veszélyes játék.

Miután láttam a post-itot, gondolatok sokasága rohant meg. Az lejött, hogy Tan és Pert valamilyen módon kapcsolatban álltak, lehetettek szimplán ismerősök, de Tan akár meg is támadhatta Pertet. Az utóbbi inkább vallott volna a tanárra, mivel ő kapta meg a cetlit. El kellett volna mondania már az elején, nem lett volna oka rejtegetni előlem. Odasiettem a táskámhoz is kipakoltam belőle a fegyvert tanulmányozni. Tudtam egy-két dolgot a pisztolyokról, mivel tanultunk róluk az egyetemen, persze nem annyit, mint egy törvényszéki nyomozó, ráadásul üres volt a tár.

Nem maradhatok itt tovább, el kell futnom. Belesétáltam a csapdába.

Nagyot nyeltem, ahogy egy fájdalmas érzés elhatalmasodott rajtam, de nem volt időm megengedni magamnak a szomorúságot. Megragadtam a táskámat és elhagytam a szobát majdnem futva. Amikor meghallottam az ajtó nyitódását ledermedtem, a kezeim nem mozdultak a félelemtől, a szívem olyan erősen vert, hogy majd kiugrotta mellkasomból.

Tan becsukta az ajtót és felnézett rám a lépcsőn, az arcára kiült a félelem, -Hova mész?- ledobtam a táskámat és visszarohantam a lépcsőn. Hallottam magam mögött a követő lépteit; besiettem a szobámba és bezártam az ajtót. Elsétáltam a bejárattól, ő pedig folyamatosan kopogott, -Bun! Nyisd ki az ajtót! Beszélnem kell veled!-

Semmi mondanivalóm nem volt egy gyilkos számára... Az ablakhoz mentem, hogy lássam azon keresztül el tudok-e menekülni. 5 méterre volt a talaj, az ugrás pedig komoly sérüléseket okozhatott volna. Hallatszott az ajtó nyitódása, mire megfordultam és elővettem a fegyvert. Tan magas, tekintélyt parancsoló alakja feltűnt, én pedig rászegeztem az töltetlen pisztolyt. Minél többet néztem az arcát, annál jobban erősödött a fájdalom a lelkemben. Összeszorítottam a számat, majd nehezen megszólaltam, -Korán értél... haza.- a hangom remegett.

Tan felemelt kezekkel nézett felém meglepően nyugodt kifejezéssel most már, -Bun...-

-Hol van a kerületi ügyész?!" elkezdett közeledni felém, -Állj! Maradj távol!- kiáltottam.

Megállt az utasításomnak megfelelően, -Gyere velem, veszélyben vagy.-

-Igen, és a veszély közvetlenül előttem van.- hátrébb léptem.

Tan vett egy mély lélegzetet, leengedte a kezeit és gyorsan hozzám lépett. Természetesen elég okos volt ahhoz, hogy ezt tegye, mivel tudta a tárban nincs töltény. Megfordultam, de már sehova sem tudtam menni, csak az ablakon kiugrás maradt. Próbáltam kikerülni, de a hosszú karjaival át tudta fogni a mellkasomat. Erősen tartott az ölelésében, én meg nem tudtam mást tenni, mint ledobni a haszontalan fegyvert és teljes erőmből ütni, rálépni a lábára és hátra lökni. Tan egy pillanatra lazított a fogásán, de ez nem volt elég időm a menekülésre. -Bun! Állj le vagy lövök!- a hangja visszhangzott a szobában. Már el tudtam volna érni az ajtót, de meg kellett fordulnom. Tényleg nem viccelt. A kezében egy kisebb pisztoly volt, de nem az, amit én dobtam le, a csöve pedig egyenesen rám mutatott.

Ennyi volt. Talán most fog véget érni az életem, ráadásul az által a férfi által, aki szeretett engem.

Tan hozzám sétált és erőszakosan átölelt, a fegyver még mindig a kezében volt. A testem kontrollálhatatlanul remegett, -Sajnálom, hogy ehhez kellett folyamodnom, de máskülönben nem álltál volna le."-olyan erősen reszkettem, hogy minden valószínűséggel ő is érezte. Megfogta a vállaimat és kicsit eltolt magától, a szemei az arcomat fürkészték, -Azt kaptam feladatnak, hogy öljelek meg... De nem tehetem meg Bun. Hogyan is tehetném? Már akkor elbuktam, amikor először megláttalak.- Tan a szabad kezével az arcomra simított. Az arcán zavar és aggodalom tükröződött, de többé már nem tudtam megbízni sem a  szavaiban, sem pedig a tetteiben.

-Van bármi igaz abban, amit mondasz?- a légzésem nehézzé vált, a sebzett szívem keserűséggel telt meg, az agyam nem volt képes felfogni több dolgot.

Tan csendben maradt néhány másodpercig, -Egy dolog igaz... tényleg szeretlek.- Nem, ezt nem hiszem el. -Veled akarok menni, hogy biztonságos helyre vigyelek. De kérlek maradj, amíg ez az egész ügy lezárul.- lehajtotta a fejét és a mellkasomnak döntötte, -Kérlek Bun, nem akarlak meghalni látni...-

-Ki vagy te?- ökölbe szorítottam a kezeimet.

Tan felnézett rám, -Én törtem be a házadba és okoztam a fejsérülésedet. De nem én öltem meg Janet.-

A vallomása olyan volt, mint só a nyílt sebre. A mellkasomban lévő nehéz érzés elszorította a torkomat. Annyira mérges voltam magamra, hogy hagytam egész idő alatt megvezetni magamat. A felém való közeledése csak azért volt, hogy elterelje magáról a figyelmet; én pedig balga módon bíztam benne, hittem neki, még érzéseim is lettek felé.

-Ki ölte meg Janejirát...?-

-Tudom ki tette, de nem mondhatom el neked, most még nem. Amikor megfelelő lesz az idő, akkor tudni fogod.- az arcára könyörgés ült ki, -Nézd, nem izgat, ha utálsz engem, de szükségem van az együttműködésedre. Egy darabig meg kellene húznod magad, hogy a főnököm azt higgye, hogy halott vagy és akkor el tudom intézni ezt.-

-Nem megyek sehova veled!- próbáltam ellökni magamtól, amikor éreztem, hogy az ellenállásom kezd gyengülni. Tan összefogta a kezeimet, hogy ne tudjam meglökni többet.

-Bun!- kiáltotta durván, -Nincs választásod! Ha valaki meglát téged kint, akkor halott vagyok! Ötleted sincs, hogy ki van utánad.-

-Hadd találgassak, el fogod égetni akkor a testemet az erődben.- köptem felé a szavakat dühösen; a kezeim körüli szorítás egyre több fájdalmat kezdett okozni, -Te egy gyilkos vagy!-

-Sosem öltem meg senkit....- úgy tűnt, fájt neki az előítéletem, -Ha nem működsz együtt, akkor kényszerítenem kell téged.- a fegyverét a mellkasomnak nyomta, -Menj be a szobámba!-

Tan elengedett, ahogyan kiadta a parancsot. Nem tudtam ellenkezni, de ennek nem volt köze a rám mutató fegyvernek, egyszerűen csak elveszve éreztem magam. A szobájában az ágytámla mellé ültetett, a pisztoly még mindig rám mutatott. Lassan az egyik szekrényhez sétált és kinyitva az egyik fiókot kivett belőle valamit. Egy aktatáska alá egy fekete bőrtok volt elrejtve, amit felnyitott és egy számomra ismerős ezüstszínű, fém tárgyat vett elő.

Mégis honnan szerezte be ezeket? Pisztoly, bilincs.... Áh, hát persze, kapcsolat a rendőrséggel.

Tan visszasétált hozzám és az egyik kezemnél fogva az ágytámlához bilincselt. A szabadságomnak annyi volt. -Biztonságos helyen vagy, sehova sem kell menned innen. Itt maradsz, értetted?- bűntudattal nézett le rám. Felvette a telefonját és csinált egy képet rólam, mielőtt folytatta volna, -Bocsánat... csak biztosra kell mennie, hogy nálam vagy.-

Nem tudtam, hogy miként kéne reagálnom a tetteire. Benyúlt a zsebembe én pedig a szabad kezemet használva próbáltam eltolni magamtól, de nem sokat értem el vele, kivette Pert telefonját és a saját zsebébe tette. Hallottam egy rezgést, Tané volt, hiszen gyorsan fogadta a hívást, -Főnök...- rám nézett, -Igen. Majd én gondoskodom róla.- elhagyta a szobát és idegesen becsapta maga után az ajtót. Csak a csend maradt a nyomában. Próbáltam kihúzni a kezemet a bilincsből, noha tudtam, hogy teljesen felesleges, ezzel csak a saját bőrömet sértem fel. Nekidőltem az ágytámlának, majd felhúztam a lábaimat és átkaroltam őket. Ha kikerülök innen, akkor hazamegyek meglátogatni a szüleimet és találkozom az egyetemi barátaimmal. Becsuktam a szemeimet, amikor arra gondoltam, hogy talán sosem látom őket viszont. Talán a halálommal biztonságban tarthatom őket, különösen a Bangkokban élő családomat. Ha meghalok, talán nem lesz több sérülés.

***

-Bun!- hallottam a nehéz lépteket felém közeledni a parkolóban, majd a hang forrása felé fordultam. Pert, az ügyész került a látómezőmbe, rámosolyogtam.

-Üdv Ügyész úr.- enyhén meghajoltam.

-Tudtam, hogy te vagy az, megismertem a nevedet 'Dr. Bunnakit'. Csak nem Bun az, a kis agyas csínytevő?- Pert barátságosan megpaskolta a vállamat. -Amikor besétáltál a bíróságra, frászt kaptam.-

Felnevettem, én is lesokkoltam, amikor megláttam bent őt, -Igen, Apirak Professzort helyettesítem. Előre várom a közös munkát.-

Pert mosolygott, boldognak látszott, -Komolyan meglepődtem, hogy ott látlak, ember. Amióta hazajöttem, senkivel sem tudtam randizni. Mész vissza a kórházba?-

-Igen, van egy testem, amit boncolni kell.- Pert innen származott, de a középiskolát Bangkokban járta ki, hogy könnyebben bekerüljön egy nagyvárosi egyetemre. 

-Hát, nekem is mennem kéne vissza.- ránézett az órájára, a másik kezével a zsebében kutakodott valami után.  -Láttam, hogy nagyon sietsz ki a bíróságról, ezért gyorsan utánad rohantam. El is felejtettem, add meg a telefonszámodat, úgyis tartanunk kell a kapcsolatot.-

-Rendben.- keresni kezdtem egy papírt, de Pert gyorsabb volt, egy narancssárga post-itot adott át, de azon már volt egy telefonszám.

-Milyen szám ez? Nath?- kicsit zavarodottan ugyan, de elvettem a lapot.

-Csak írd a hátuljára, most csak ez van nálam.-

Vetettem egy pillantást az ügyészre. Sok férfival találkoztam életemben, de senki sem ért fel Perthez. Világos tónusú bőr, helyes arc, magas, izmos és kedves. Nem volt csoda, hogy minden lány megfordult utána, majd az ágyában kötöttek ki, minden éjjel más.

-Még mindig keresett vagy? Add meg Nath számát, majd elhívom randira.- visszaadtam neki a papírt rajta a nevemmel és a számommal.

-Miért kéne? Szép és nagyok a mellei, pont az esetem.-

-Ki nem az eseted, inkább ezt kéne megkérdezned magadtól.-

-...- elvette a lapot és a zsebébe tette, majd válaszolt, -Phannee Tanárnő például nem az esetem.-

Pert és én nevetésben törtünk ki. Az új környezet miatti stressz feloldódni látszott. Jó volt találkozni egy régi ismerőssel. Ezek után sokat kerestük egymást, bár sosem helyeseltem a csajozási szokásait már az iskolában sem. Most már felnőttek voltunk és jobb volt olyan barátokat találni, akik ki tudnak segíteni.

***

Az ajtó nyitódására ébredtem. Néhányszor pislognom kellett, mielőtt megszoktam a szoba sötétjét. Ugyanúgy voltam, mint ahogyan elaludtam a fáradtságtól. Már hajnalodott, de még sötét volt, emiatt a szobába belépő felkapcsolta a lámpát, ami elvakított egy kicsit.

-Menjünk.- Tan hozzám sétált és kikapcsolta a bilincset.

-Hova?- amilyen hamar szabad voltam, elhúzódtam tőle, hogy ne tudjon megérinteni.

-Elbújni.- válaszolta mogorván, valamiért elég ideges volt. -Azt hittem, hogy ezt már átbeszéltük.- összeszorítottam a fogaimat. Sosem láttam még ennyire dühösnek, úgy tűnt, hogy a beszéddel próbálja meg levezetni. -Ezt a te biztonságodért teszem, úgyhogy gyere velem. Két lehetőséget kapsz: az egyik, hogy a saját akaratodból jössz utánam, a másodikat pedig inkább nem akarom elmondani, értve? Csak, mert az fájni fog neked és azt sosem fogom tudni megbocsátani magamnak.

Tanra néztem és elborzadtam a kemény tekintetétől. De mindenek előtt szükségem volt egy magyarázatra, hogy mégis mi folyik itt. Ki küldte őt? Hogyan keveredett bele Janejira halálába? Hova akart elvinni? Meg fog ölni? Amikor Tan észrevette, hogy nem válaszoltam neki, felsóhajtott, Nem igazán akarod megkönnyíteni a dolgomat, igaz?-

Továbbra is csak felhúzott térdekkel ültem, -Tan...- suttogtam.

-Hm?- csak ennyit reagált.

-Nincs választásom, igaz?-

-Nincs.- megragadta a karomat, -Kelj fel, nincs sok időnk.-

-Ki vagy te?- úgy hangozhattam, mint egy őrült, hogy folyton ezt a kérdést hajtogattam, de állandóan ez visszhangzott a fejemben és nem tudtam kiverni onnan. Ki ez a férfi, akit szeretni kezdtem és a lehető legrosszabb módon árult el? Fogalmam sem volt.

Tan lehajolt és a kezei közé fogta az arcomat, majd adott egy csókot a homlokomra.  Behunytam a szemeimet, ahogyan megrázkódott a testem. Nem tudtam, hogy mit akart bizonyítani a tetteivel. Amit biztosra tudtam mondani az a belőlem áradó rettegés volt. -Ígérem, hogy amint vége van ennek az egésznek, mindent elmondok neked.- ezután szívszorító hangon hozzátette, -Ha túlélem, akkor együtt elmenekülünk és akkor mindent meg fogsz ismerni rólam...-