Manner of Death 13.fejezet

 

-Tan és Bun találkozása előtt-

Tan pov.

December 10-én 20:55-kor a színpadon  az újdonsült pár megcsókolta egymást a vendégek előtt, amit egy hangos 'húúú'-zás követett a férfiak részéről. Velük együtt nevettem és élveztem a kellemes légkört. Talán ez volt a legnagyobb találkozónk a középiskola óta. Manote felé fordultam, aki egy pohár vörösbort tartott a kezében és a színpad irányába kiáltozott.

-El vagyok átkozva! Jake felesége kétszer olyan gyönyörű, mint az enyém.- fordult hozzám a férfi, mire hangosan felnevettem a kijelentésére.

-Bocsánat, de nem igazán akarok viccelődni a feleségeddel.- felemeltem a poharamat, hogy beleigyak a vizembe.

-Talán nem olyan gyönyörű, de megvan a maga tehetsége.- Manote felkuncogott szemöldökeit húzogatva. 

-Mégis milyen képesség?-

-Faroklovaglási tehetség.- mondta. Erre mosolyogva megráztam a fejemet, most már mindenki tudhatta, hogy Manote teljesen részeg. 

-Nem ittál már egy kicsit sokat? Nem voltak terveink ezutánra?-

-Nem vagyok részeg! Még csak most kezdtem.- lehajtotta a pohár maradék tartalmát is.

Inkább igyekeztem nem tudomást venni a kissé ittas barátomról és visszafordultam az ifjú pár felé, akik éppen az összeválogatott közös pillanataikat nézték vissza. A mosolygó vőlegény Jake volt, akit még a középiskolában ismertem meg. Az arára néztem, aki tagadhatatlanul gyönyörű volt, ahogy Manote is elkiabálta. A ragyogó arcával és a nagy szemeivel már csak az boldogabbá tette a világot, ha elmosolyodott. Ha egy ilyen lélegzetelállító lányt Jake meg mer csalni, akkor azt sosem fogom megbocsátani neki. Utáltam azokat a férfiakat, akik csak játszadoztak másokkal, telhetetlenek, önzők és kellemetlen természetűek. Bármit is csináltak, sosem volt semmi fontosabb számukra a saját kielégültségüknél. Egész életemben találkoztam ilyen emberekkel és borzasztóan utáltam őket.

Tan vagyok, azaz Weerapong Yodsungnem, Thaiföld legnagyobb magán kisegítőiskolájának tulajdonosa 26 évesen. Volt egy titkom: egy olyan család jobbkeze vagyok, akik kapcsolatban állnak a maffiával. Igazából nem is volt nehéz megérteni, hogy miként kötöttem itt ki. Noppakhun Sawangkul, Mr. Odd házasságon kívüli fia voltam, akinek nagyon sok földje és épülete volt szerte a régióban. Az apám családja már a kezdetek óta gazdag volt, és még híres volt a nőkhöz való viszonyulása miatt, én pedig az önző szórakozásának eredménye voltam.

***

 Édesanyám a családjában nevelt fel engem és nem bonyolódtam bele Mr. Odd ügyleteibe. Valójában nem is találkoztam vele egészen addig, amíg egyszer meg nem látogatta anyámat pénzt ajánlva neki, de ő elutasította. Azt hittem, hogy élhetek a segítsége nélkül, így felépítettem a magam életét: jó jegyek, presztízses iskolák és tiszteletteljes munka. Elkezdtem küldeni pénzt az édesanyámnak, amint fizetést kezdtem kapni. 

Ez működött is volna végig, ha nem alakult volna ki nála egy autoimmun betegség a vesegondjaival együtt, ami miatt az intenzívre került. A kórházi számla nagyon magasra rúgott és ezt már anyám családja nem bírta anyagilag. Akkoriban csak 13 éves voltam és az egyetlen megoldást anyám időbeli megmentésére a Sawangkul családban láttam. A régi, megviselt egyenruhámban  térdeltem apám előtt és könyörögtem neki, hogy mentse meg őt.

-Kelj fel, nem kell ezt csinálnod.- mondta Mr. Odd kedvesen, majd a karomnál fogva felhúzott a földről. Letöröltem a könnyeimet lehajtott fejjel, nem voltam képes az előttem álló férfi szemébe nézni. -Mindig segíteni akartam az édesanyádnak Tan, de ő nem fogadta el.-

Csendben maradtam, nem figyeltem nagyon arra, amit mondott nekem. Csak arra tudtam gondolni, hogy megmentsem az anyámat valahogyan, még ha kellemetlen dolgokat kell is megtennem a pénzért. -Tudok dolgozni, bármit megcsinálok, de cserébe pénz kell a kezelésre...-

-Dolgozni fogsz nekem-" kérdezte Mr. Odd érdeklődő kifejezéssel, -Jó ötlet, mostanában amúgy sincsenek gyerekek a ház körül, mind elmentek Bangkokba tanulni. Hát akkor lássuk csak... Az édesanyádról majd én gondoskodom, vigyél el hozzá.-

Reménykedően néztem a férfira, -Tényleg?-

-Igen, miért hazudnék neked? Én is legalább annyira aggódom érte, mint te.- fogalmam sem volt, hogy igazat mond-e, csak azt tudtam, hogy most ő az egyetlen, aki segíteni tud nekem.

-Köszönöm, köszönöm.- ismét elkezdtem sírni, mire a nagy kezével gyengéden megpaskolta a fejemet.

-Ha az édesanyád meggyógyul, akkor az én fiammá kell válnod.- lefagytam a szavaira, -Veszek neki egy megfelelőbb házat és felveszek mellé egy ápolót, hogy tudja gondozni, te pedig beköltözöl hozzám. Megegyeztünk?-

-...De vele szeretnék maradni.-

-Tan, akkor látogathatod meg, amikor csak akarod. Én csak annyit kérek, hogy maradj velem és segíts egy kicsit.-

Így estem bele a csapdájába. Beleegyeztem, hogy dolgozok neki. Azt gondoltam, hogy olyanokat kell majd csinálnom, mint dolgokat küldözgetni ide-ode, vagy kávét vinni, így nem aggódtam, hogy milyen munkát kell majd csinálnom. Csak annyit akartam, hogy meg lehessen menteni az anyám életét. Az apám minden kórházi számlát kifizetett készpénzben, amiért nagyon hálás voltam neki, de ezzel a nyakamra raktam a pórázt és a férfihez láncolva magam megcsináltam minden koszos munkát, de egy szavam nem lehetett, mivel sokkal tartoztam neki. És azóta is neki dolgoztam, mivel az anyámmal tartott sakkban.

***

Az esküvő után elhagytam a hotelt. A hűvös levegő miatt összehúztam magamon a kabátot, ameddig a barátaimra vártam, akik a virágágyásról készítettek fotókat az este folytatása előtt. A telefonom hirtelen elkezdett csörögni és kivettem a zsebemből, hogy megnézzem ki keres ilyenkor, majd vettem egy mély lélegzetet, mielőtt fogadtam volna a hívást. -Hm, mi van?-

[-Tan, tegyél meg nekem egy szívességet.-] csendült fel egy ismerős hang a vonal másik oldalán.

-Mi kéne?- a barátaim felé fordultam, akik csak most kezdték összekapni magukat.

[-Elfelejtettem beírni a telefonomba Nath számát. Fel tudnád hívni és megmondani neki, hogy töröljük a mai programunkat? Elfoglalt vagyok.-]

Most mi van? Ki az a Nath? Már rosszul vagyok attól, hogy emlékeznem kell a sok nő nevére. "Mondtam, hogy csak egy telefont használj. Mégis hogyan akarjam őt felhívni, ha nincs meg a száma?"

[-Nincs meg otthon?-]

-Nincs...- egy csendesebb részre mentem. Az volt a munkám, hogy kövessem az utasításokat telefonon keresztül.

[-Gyere haza, ha nem vagy elfoglalt. Valahova ráírtam. Ááá, egy narancssárga post-itra. De az is jó, ha előkeríted a telefonomat. Mondd majd meg neki, hogy el kellett mennem valahová és, hogy ne legyen emiatt mérges.-]

Ma este a barátaimmal akartam elmenni inni, nem egy számot hajkurászni; már elegem van mindenből. -Rendben... majd elintézem, de miért is mész el ilyen későn?-

[-Találkozni fogok valakivel.-] válaszolta a bátyám homályosan [-Ne felejtsd el felhívni Nathet.-] csak ennyivel bontotta a vonalat.

-Menjünk Tan!- Manote próbálta átvetni a karját a vállamon, amíg a telefonomat néztem unott kifejezéssel.

-Menjetek előre, nekem még el kell intéznem valamit, utána majd csatlakozom hozzátok.- a parkoló felé vettem az irányt. A bátyámtól parancsokat kapni majdnem ugyanolyan volt, mintha az apámtól kaptam volna, bár a Sawangkul család hatalma most már az előbbi kezében összpontosult, mivel Mr. Odd előrehaladott vastagbélrákkal lett diagnosztizálva 6 hónappal ezelőtt és most kezelés alatt állt. Ebből kifolyólag a hatalom, ami addig Jum, az apám törvény szerinti felesége kezében volt a 3 évvel ezelőtti haláláig, átkerült a bátyám kezébe, ezzel az ő beosztottja lettem. Csak jelentéktelen ügyletei voltak, amiknél segítettem neki. Talán azt gondolta, hogy mindent megcsinálok neki és ezért van az, hogy mindig én takarítok fel utána. Szerencsére a hatalom átcsoportosulásával drasztikusan csökkentek a korrupciós ügyek és a megvesztegetések. 

Mr. Odd irodáját most a bátyám foglalta el. Besétáltam a szépen kidekorált szobába. A falon függött egy kép, amin az apám és mellette a testvérem állt, meglepően hasonlóak voltak a vonásaik. A faasztalhoz léptem és kihúztam a fiókot. Meg kellene tanítanom neki, hogy zárja be a szekrényeket és a fiókokat, különben még bajba kerül miatta. 

Végül megtaláltam a narancssárga cetlit a rajta lévő telefonszámmal. Nem a telefonját kerestem, de az enyémet sem akartam használni, mert a másik félnél ismeretlenként fogok megjelenni. Inkább az asztalon lévő vonalast használtam, [-Hello.... Nem, rossz számot tárcsázott.-] a vonal túlsó végén hallatszódó férfihang idegesnek tűnt. Valljuk be, nem igazán tűrik meg az emberek, ha idegenek hívogatják őket késő este.

-He? Éppen ellenkezőleg, szerintem ez a jó. Megtudhatom, hogy kivel beszélek?- kérdeztem, hogy biztosra menjek.

[-Téves szám. Nem Nath vagyok.-] ezzel bontotta a vonalat, én pedig kíváncsian néztem rá a narancssárga papírra. Hopp, rossz szám, ahogyan mondta. Nath száma a másik oldalon volt; most helyes volt az adat, de a lány nem vette fel. Végül a kis lappal a zsebemben hagytam el a házat, nem akartam több időt vesztegetni. Mag megpróbálom elérni később.

***

-jelen-

A 'foglyom' meglepően nyugodtan elvolt, amióta elhagytuk a házat. Időről időre hátra néztem a kocsiból. Sajnos össze kellett bilincselnem a kezeit, hogy minimalizáljam a szabadulási esélyeit, a szemeit pedig bekötöttem. Lefektettem a hátsó ülésekre, bár biztosan nagyon kényelmetlen lehetett neki ez a pozíció, de nem volt más választásom. Mivel folyton nekem akart ugrani, amióta hazaértem, meg kellett előznöm nehogy ki tudjon ugrani az autóból. Nem engedhettem meg most az általam szeretett és féltett férfinak, hogy szabadon kószáljon kint; ha meghal, sosem fogom tudni megbocsájtani magamnak. 

Mire kiértünk a régióból, már majdnem teljesen sötét volt, nem láttam más autót, ami nem is volt meglepő itt az Isten háta mögött. A külső hőmérséklet 10°C alá esett. Francba, elfelejtettem ráadni a kabátomat! "Fázol?" lekapcsoltam a légkondit, amikor feltettem a mögöttem fekvőnek a kérdést. Nem kaptam választ, bár nem is számítottam rá. Talán mérges volt rám és utált, amióta kitalálta, hogy végig hazudtam neki. Attól a naptól kezdve, hogy megláttam a törvényszéki orvos Jane halálakor, éreztem, hogy valami különleges van benne. Magas volt, okos és kedves. Az irányítási módszerei és a beszédstílusa pedig csak még vonzóbbá tette. Nem tudtam levenni róla a szememet, közel akartam kerülni hozzá, jobban megismerni és kapcsolatot kezdeni vele. Nem akartam, hogy Dr. Bun legyen az egyik célpontja a munkámnak, hiszen már az első nap beleszerettem. 

Bekanyarodtam a mellékútra, már felsejlett az út végén lévő ház árnyéka. Eredetileg édesanyámnak vettem titokban a házat menedékként, hogyha valami baj történne. -Megérkeztünk.- Bunra néztem, aki megpróbált felülni. Gyorsan kiszálltam az autóból és hátra mentem. Megragadtam Bunt a vállainál fogva és felültettem, de ezután a másik oldalra kúszott, -Ne félj.- levettem róla a szemkötőt. Zavartan és gyanakodva nézett rám, miközben remegett a félelemtől vagy a hidegtől, nem igazán tudtam megmondani, hiszen csak egy hosszúujjú felső volt rajta. Levettem a kabátomat és a vállára terítettem. -Menjünk be.- kitereltem a faház elé, ami kissé kopott volt, nem tudtam, hogy használnom kell hamarosan, ezért nem is nagyon takarítottam. Kivettem a kulcsot a zsebemből és az egyik kezemmel kinyitottam a zárat, míg a másikkal Bunt fogtam, nehogy elfusson.

-Hol vagyunk?- végre megszólalt, miközben az épületet nézegette, "Itt fogsz megölni?"

-Nem foglak megölni.- belöktem az ajtót, majd látni lehetett a felszálló port, ahogyan felkapcsoltam a lámpát. -Sajnálom, nem gondoltam, hogy idejövünk, így nem is nagyon tiszta, de majd holnap elrendezem.- bevezettem Bunt a hálóba, ahol egy faasztal, egy ágy volt matraccal együtt és egy szekrény. -Ha eloldozlak, akkor el fogsz futni?- fordultam a mellettem álló elé, akin látszott, hogy máshol jár fejben, -Ha megígéred, hogy nem próbálsz meg elmenekülni, akkor nem zárom be a szobát és nincs bilincs sem, semmi...- Bun továbbra is csendben volt. A franc, biztos el akar majd futni, szinte érezni lehetett, ahogy a terveit szövögeti.

-...Nem fogok meglépni.- végre válaszolt, de tudtam, hogy okos és vigyázni kell vele. Bólintott, hogy nyomatékosítsa a szavait. Minél mélyebbre ástam az ügyben, annál bűnösebbnek éreztem magamat. Annak idején, amikor először betörtem a házába és hidegvérrel megvertem Bunt, annyira megijedtem, hogy történt vele valami baj, hogy inkább kihívtam a mentőket az utasítás ellenére is.

-Sajnálom, de nem tudok hinni neked.- leültettem a matracra.

-Akkor meg miért kérdezted...- elnézett, nem volt hajlandó rám nézni. -Nem kell lehetőségeket és hamis reményeket adni nekem, amikor egyik sem áll a rendelkezésemre. Csinálj, amit akarsz, ha akarsz, akkor ölj meg. Nem lett volna szükséges elrángatni ide engem...-

-Hányszor kell elmondanom neked, hogy nem foglak megölni...- kezdtem kissé ideges lenni a makacssága miatt. Levettem a kabátomat Bunról, majd kioldottam a bilincset, hogy az egyik kezét az ágytámlához kötözhessem, mire lehunyt szemmel lemondóan felsóhajtott. -Szeretném, ha tudnád, hogy mit is csinálunk itt. Próbállak biztonságban tartani, amíg elül a baj.- át akartam ölelni, csókolni az előttem ülő férfit, de most biztosan nem repesett volna az örömtől. Visszatettem a dzsekit Bunra, -Holnap visszajövök. Kívánj nekem biztonságos visszajövetelt.-   

Könnyek kezdtek formálódni a szemeimben Bun tekintetét látva. Vettem egy mély lélegzetet megpróbálva lenyugtatni magamat. -Pihenj.- elhagytam a szobát, majd minden egyes ajtót bezárva szálltam be az autóba és felhívtam a bátyámat.

[-Miért hagytad el a várost?-] mérgesnek hangzott. Nem lepődtem meg, hogy tudja mikor hol vagyok. Elővettem a fehér telefont, amit Buntól vettem el; nem nehéz manapság a GPS segítségével lenyomozni valakit.

-Csak kerestem egy helyet, ahová elrejthetem a testet.- szándékosan mentem messzebbre, hátha meggyőzhetem a bátyámat, hogy tényleg csak a doki hulláját akarom eltűntetni. -De még mindig nem találtam meg a biztonságos helyet.-

[-Ne felejts el képet küldeni.-]

-Hát nem most fogok, éppen vezetek, majd később visszahívlak.- gyorsan bontottam a vonalat és elhagytam a ház környékét. A harc még csak most kezdődött. Tan, te most készülsz kockáztatni az életedet azzal, hogy elárulod a családodat és a testvéredet. De ezt kellett tennem, hogy elérjem a célomat és a 'főnököm' soha többé ne szóljon bele az életembe vagy Bunéba vagy az anyáméba.