A számhoz emeltem a poharat és belekortyoltam a forró tejbe, majd ránéztem a számítógépem képernyőjére, hogy mit is írtam le. Gyakran látom az embereket az enyémtől eltérő foglalkozásokkal, ahogy a kávézókban dolgoznak a kényelmes légkör miatt. Ezt én is szívesen megtettem volna, de a munkámba beletartoztak a képek a holttestekről, amikhez még nem nyúltam a szikémmel, vagy az állapotukból adódóan kilátszódtak a beleik, úgyhogy egyszerűen lehetetlen volt az elképzelésem. Ha az emberek meglátnák őket, talán a vendégek maguk rúgnának ki. Így maradtam az otthoni munka mellett, egy nyugodt, de hideg házban egyedül. Éppen Janejira boncolási jegyzőkönyvét írtam; szegény nőnek a halálát öngyilkosságnak akarták feltüntetni.
Megnyitottam Janejira
fájljában a képeket, amik a felnyitott nyakáról készültek, amin jól látszódtak
a bevérzett izmok. A tetthelyen első tapintásra is éreztem a törött gégét, a
feltárás pedig csak megerősítette ezt. Ez egy szilárd bizonyítéka volt annak,
hogy megfojtották. Ha felakasztod magadat, akkor az nem okoz ilyen sérüléseket,
kivéve, ha egy hosszú kötelet kötsz a nyakadba és leugrasz egy épületről, de még
ennél a lehetőségnél is hatalmas károk keletkeznének. De Janejira vagy
bármelyik másik, épelméjű ember sem választaná ezt a módszert.
7 napom volt, hogy befejezzem
a jelentést, de halasztani is lehetett, ha a laboreredményeknek több idő
kellett, hogy kijöjjenek. Úgyhogy volt időm összerakni. Miután leírtam a test
állapotát, megnyugtatásként egy újabbat kortyoltam a tejből. Az órára nézve
láttam, hogy már este 9 van, úgyhogy még nem volt olyan késő telefonálni.
[-Hello Bun...-] szólt
bele a telefonba egy kellemes hang. Ma tudtam meg, hogy Fai szabad este.
-Szia Fia.
Aludtál?-
[-Csak kilenc van Bun.
11 körül vagy később fogok csak ágyba menni. Mindegy... mit szerettél
volna?-]
Leöblítettem a torkomat a
maradék tejjel a válasz előtt. -Meg akartam osztani veled a boncolás
eredményeit. Rossz, hogy nem csinálhattuk együtt.-
Hallottam Fai nevetését a
vonal túlsó végéről [-Tudom, én is látni akartam. Szóval tényleg
felakasztották.-]
-A nyakizmok teljes
mértékben sérültek, a gége pedig eltört. Ritkán látok ilyen jól elrendezett
gyilkosságot, ez lenyűgöző.-
[-Még ha öngyilkossági
esetként is szeretnénk kiadni, sem fogod megtenni Bun, igaz? A gyilkos bébiként
bőgne akkor.-] válaszolta szórakozottan, én pedig vele nevettem.
-Természetesen! Tudod,
hogy nem hibázok.-
Egy emlékkép kúszott a
szemeim elé, ahogy befejeztem a mondatot. Rosszul érzem magam csak attól, hogy
rágondolok. Valami olyasmi volt, amit az elmém legmélyére temettem, de néha
újra kísérteni kezdett. Sosem vétek hibát...? Valójában ez egy hazugság volt. Hibáztam,
egyetlen egyszer vétettem egy kicsit, de az egy hatalmas problémához vezetett.
[-Bízom benned, hiszen
szakértő vagy...-] annyira elvesztem a gondolataimban,
hogy el is felejtettem, hogy Faijal telefonáltam éppen. [-Hello
Bun?-]
A lány hangjára gyorsan
észhez tértem, -Igen, itt vagyok.-
Mindenféléről beszélgettünk a
továbbiakban, mielőtt jó éjszakát kívántunk egymásnak és bontottuk a vonalat.
Annak ellenére, hogy egy hónappal ezelőtt mentünk szét Praevel, máris készen
éreztem magam a tovább lépésre; ez egy véget nem érő körforgás volt számomra. A
kapcsolataim sosem tartottak egy évnél tovább. Sok-sok ex barátnőm mondta azt
nekem, hogy nem tudták ki is vagyok valójában. Nem értettek meg és ezt azzal
magyarázták, hogy végig egy szerepet játszottam és kényelmetlenül érezték
magukat mellettem; és ez volt az ok, amiért elhagytak. Emiatt kezdtek el
Casanovának hívni, hiába nem az én hibáim voltak a szakítások. Az, hogy egy
olyan barátom volt, mint a magabiztos, nőcsábász Pert, csak rontott a
pletykákon, hogy én is olyan vagyok, mint ő.
Visszafordultam a
számítógéphez folytatni a munkát. Felhajtottam a pulóverem ujjait, amit a hideg
miatt viseltem. Jobban preferáltam a teleket az északi régiókban, mert ott
igazinak lehetett mondani ezt az évszakot nem úgy, mint Bangkokban, ott
örökösen nyár vagy esős idő volt. Úgyhogy az időjárás itt jobb volt, mivel a
hullák bomlása lassabb volt, mint a melegebb éghajlaton.
Megugrottam a kapucsengő
hangjára. Ki lehet az? Kimentem a dolgozószobából a nappaliba, ami közel volt a
bejárathoz és ki tudtam nézni az ablakon. Teljes sötétség uralkodott kint, az
egyetlen fény a villanyoszlopokból jött. Hunyorítottam, hogy jobban lássak a
sötétben, közben azt mondogattam magamnak, hogy csak egy rakás kölyök
szórakozik a csengővel. Észrevettem, hogy egy A/4-es lap volt bepasszírozva a
kerítés réseibe. A hideg szellő megcsapta az arcomat, amikor kinyitottam az
ajtót. Lassan megközelítettem a kaput és kivettem a papírt, abban reménykedve,
hogy az csak valami reklámlap. De a ráírt szöveg miatt úgy tűnt, hogy még
jobban leesett a hőmérséklet.
Jelentsd ki az
öngyilkosságot! Nem értesítheted a rendőrséget! Máskülönben bajban leszel,
figyelni foglak!
Kinyitottam a kaput és
kirohantam az utcára és körbe néztem, hátha észreveszek valakit. A szomszéd
teljes csendben volt, már mindenki elvonult pihenni. Egy árva lélek sem járta
az utcát, hogy odarakhassa a papírt. Mi a pokol ez?! Valaki rám akar ijeszteni,
hogy meghamisítsam az 'öngyilkosságot'. Gyorsan visszatértem a házba és
bezártam az ajtót. Miért is ne értesítsem a rendőrséget? Biztos, hogy a gyilkos
küldte az üzenetet. Amint felhívom M felügyelőt, egyből átmegyek a szomszédba,
hogy megnézzem a biztonsági kamera felvételeit, hátha látszik valaki gyanús.
Csak egyszer tudott
kicsengeni, mielőtt kirepült volna a telefon a kezemből. Annyira meglepődtem,
hogy majdnem megállt a szívem. Valaki van a házban! Nem vesztegettem tovább az
időt és a bejárati ajtó felé akartam rohantam, de két fekete kesztyűs kéz
kulcsolódott a mellkasom köré, megakadályozva ezzel, hogy távolabbra jussak.
Ellenkeztem, hátra löktem az idegent és segítségért kiáltottam elég hangosan,
hogy szomszéd meghallja, "Segítség! Valaki...!" egy térdet éreztem a
hátamba fúródni, mielőtt befejezhettem volna a mondatot és a padlóra estem, a
bal karom magam mögé lett csavarva, a fejem pedig a földre lett nyomva. Nehezen
lélegeztem és felnyögtem a fájdalomra.
-Francba Doki,
idióta!- hallottam tompán egy férfihangot mögülem. -Nem gondoltam,
hogy ezt kell csinálnom este, de te hívni akartad a rendőrséget és nem hagytál
más választást.- Hátrányban voltam. Igyekeztem összegyűjteni minden
erőmet, hogy kiszabadulhassak a szorításából, de csak azt értem el, hogy a
szorítása erősödött a kicsavart karomon. Elakadt a lélegzetem a fájdalom miatt
és próbáltam visszanyerni az érzékeimet. Meg akartam fordulni, hogy lássam a
behatoló arcát: izmos volt és pulóvert viselt, aminek a kapucnija az arcába
volt húzva, az arca felső részét pedig egy nagy napszemüveg takarta. Ismeretlen
volt a hangja, amit ki tudtam hallani a maszkja alól, ami a száját rejtette el,
így teljesen lehetetlen volt felismerni.
-Ki vagy te?- pánikoltam, -Hogy jutottál be?-
-Nem számít, hogy ki
vagyok vagy, hogy miként jutottam be. Inkább azt kellene kérdezned, hogy miért
jöttem be...-
Ökölbe szorítottam a kezeimet
és egy terven gondolkoztam. Kiutat kell találnom, -Engedj el. Nem fogok
mondani semmit, már így is elvetted a telefonomat.-
A férfi eleresztett egy
gúnyos mosolyt, aminek csak a körvonalait érzékeltem. Kezdtem elveszteni a
reményt, hogy kijutok innen, -Okos vagy, nem csoda, hogy törvényszéki
orvos vagy.-
-Te ölted meg Janejirát?
És jöttél, hogy velem is végezz?- észre sem vettem, hogy a hangom
remegett. Halálra voltam rémülve és úgy éreztem, hogy a vég egyre közelebb és
közelebb van.
A férfi ledermedt egy
pillanatra, mintha eszébe jutott volna valami. Ezt felhasználva akartam
kiszabadítani a karomat, de ő elkapott és még erősebb csavarta ki azt.
Felkiáltottam. Ráült a hátamra, a teljes testsúlya kiszorította belőlem a
levegőt és megadtam magam a fájdalomnak.
-Nem ölhetlek meg,
legalábbis nem most. Először meg kell írnod a jelentést. Meg fogod találni a
módját, hogy azt írhasd a kartonba, hogy a nő halála teljesen átlagos
öngyilkosság volt.- mondta a fülem mellé hajolva. A testem kontrollálhatatlanul
remegni kezdett. -Amikor kész vagy vele, megjutalmazlak, de ha elutasítod,
akkor nem tudom garantálni a szeretteid épségét Doki.-
-Megteszem... bármit,
amit akarsz, csak engedj el!- amint a beleegyezésemet adtam, el is
engedett. Mivel még nem szándékozott megölni, ezt kihasználva akartam a lehető
leggyorsabban eljutni a rendőrségre.
-Rendben van. Tudod,
elég egyszerű megtalálni téged Doki. Nem is szükséges mondanom, hogy a
rendőrségi aktákat is szintúgy. Ha csak az egyik lábadat is beteszed a rendőrségre,
én tudni fogom, úgyhogy jobb, ha nem teszed. Ha csak meghallom, hogy a
közelében jártál, kezelésbe veszem a barátaidat. Búcsúzzunk el egymástól
nyugodtan.- a fekete kesztyűs kezét felemelte és megpaskolta az arcomat. -És ne gondold, hogy megbízhatsz a zsarukban.-
Az utolsó mondatra kihagyott
egy ütemet a szívem. Mégis hány embernek mondtam már el, hogy Janejira halála
nem öngyilkosság volt, a boncoláson résztvevő munkatársaimon, M felügyelőn és a
helyszínen lévők közül kinek?
Abban a pillanatban felugrott
az elhunyt nő barátjának az arca. Nem volt időm másra gondolni, mivel
belemarkolt a hajamba és beleverte a fejemet a padlóba, a fények nagyon gyorsan
kihunytak a szemem előtt.
***
Fejfájásra és hányingerre
keltem. Kiengedtem egy nyögést és a kezemet felemeltem a fejemhez. Lassan
kinyitottam a szemeimet és láttam, hogy még mindig a dolgozószobámban fekszem.
Óvatosan felültem és körbe néztem. Egyedül voltam, a férfi nem volt tovább a
házban.
Felkeltem, de az erős
szédülés miatt elvesztettem az egyensúlyomat. Éreztem, ahogy a vérem a fejembe
áramlik. Próbáltam elérni a telefonomat, de sehol sem találtam, biztosan
magával vitte.
A rendőrség.
Megtámadtak és értesítenem kell őket!
Körbe vittem a tekintetemet a
vonalas telefont keresve, de kihagyott egy ütemet a szívem, ahogyan csak a hűlt
helyét találtam. Csak a kábel lógott ott, még a tartó is eltűnt.
-Francba!- kiáltottam fel és megpróbáltam kijutni a szobából. A második szédülési hullám a
nappaliban lévő kanapénál ért el. Át kell mennem a szomszédba, hogy
telefonáljak.
-Ha csak meghallom, hogy
a közelében jártál, kezelésbe veszem a barátaidat.- a
férfi hangja ötlött a fejembe, -És ne gondold, hogy megbízhatsz
a zsarukban.-
Lehunytam a szemeimet és
próbáltam kihessegetni a hangját az elmémből. Összegyűjtöttem az erőmet, hogy
felkeljek az erős fejfájás ellenére. Szirénák... Ismerős hangok és egyre
közelebbről hallatszódnak. Kinyitottam a bejárati ajtót és igyekeztem
elvonszolni magam az autómig, bár be volt zárva. A szirénák egyre hangosabbak
lettek. Láttam a kék-piros fényeket, ahogy elérik a házamat. Becsuktam a
szememet, amikor rájöttem, hogy a mentősök azok, akik meg sem álltak a házamig.
A kocsiajtó kinyílt és kipattantak belőle a mentősök egy hordágyat tolva.
-Dr. Bun!- szólított meg Suthep, az egyik sürgősségis nővér. Sokkosan rám nézett, amikor
realizálta, hogy alig állok a lábamon. -Doktor Úr, nem kellene mozognia,
üljön le! Bevisszük az ambulenciára.-
Csak egyetlen dologra tudtam
gondolni. Bárki is volt az, aki leütött, vagy aki kihívta a mentősöket, egy és
ugyanaz a személy lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése