Nem voltam profi a kémkedésben. Még ha a kormánnyal is dolgoztam együtt, akkor is csak egy átlagos orvos voltam. Nem tudtam, hogy hogyan kövessem Tan autóját anélkül, hogy észre ne vegyen, különösképpen egy ilyen kihalt úton, sötétedés után nem járt errefelé annyi autó. A lakók már otthon voltak a családjukkal; az út nappal ugyan zajos volt és forgalmas, de este csendes és üres. Rajtam kívül volt még egy könnyű terepjáró és 2 tragacs, ami megnyugtatott egy kicsit. Már egy ideje követtem Tan járművét 50-100 méteres távolságból, a fekete autó nem ment gyorsan, így minden figyelmemet rá tudtam összpontosítani. Megláttam, hogy kitette a bal indexét és elkanyarodott én pedig végig figyeltem, hogy onnan pontosan hova megy. Az autóval behajtott egy átjáró szakaszon a főutat otthagyva, egyenesen egy faház felé. Lelassítottam és megálltam a kocsifelhajtó bal oldalán és lekapcsoltam a fényszórókat.
Néztem
a szűk, sötét utat, amin Tan bement; csak néhány villanyoszlop adott fényt a
területen, azt is csak halványan. A férfi autója végül megállt a faház előtt,
ahol teljes sötétség honolt, a fák árnyéka pedig kitakarta ház jó részét.
Itt
él? A régió legnagyobb kisegítőiskolájának tulajdonosa ezen a környéken el? Ez
nagyon nem illett volna rá.
Úgy
döntöttem, hogy leállítom a motort is és kiszállok, hogy vethessek egy
közelebbi pillantást. Olyan óvatosan csuktam be az ajtót, ahogy csak tudtam,
nehogy zajt csapjak. Vigyázva mentem az épület felé, tudtam, hogy ez veszélyes,
de nem volt más választásom, ha le akartam leplezni a gyilkost. Bizonyítékot
kellett találnom, ami bizonyítja az elméletemet. Megközelítettem az élettelen
faházat, még mindig nem volt nyoma életnek. A rozsdás kapura és a
betonkerítésre néztem. Nem lehet túl bonyolult bejutni, de nem éppen terveztem
ma bemenni Tan házába, majd vissza fogok jönni, ha ő elment munkába. Miután
körbejárva a telket gyűjtöttem információkat, gyorsan vissza akartam térni az
autómhoz, de csak néhány lépést tudtam megtenni, amikor a sötétségből megszólalt
egy hang, -Miért követsz engem?- A fejemmel a hang forrásának
irányába fordultam; egy férfialak jött ki a sötétség rejtéséből. Nem
vesztegettem az időt és rohanvást mentem az autómhoz, a hátam mögül hallottam a
követő lépteket. Csak egy lépésre voltam a szívrohamtól, amikor elértem végre a
járművet. Hosszú és izmos karok ragadtak meg a mellkasomnál fogva, ami
következtében elestünk. Tan rajtam kötött ki, én próbáltam lelökni magamról, de
ő megragadta a csuklóimat megakadályozva ezzel a mozgásban.
-Engedj
el!- kiáltottam és igyekeztem kiszabadulni a fogságából, ő pedig csak
meglepetten nézett rám.
-Nyomozó?- gyorsan elengedett a szorításából -Sajnálom. Nem láttam, hogy Ön az!
Megvan?- A hasamra gördültem és felültem. Éreztem, hogy az egész testem
fáj az eséstől, valószínűnek tartottam, hogy a bőrt is lenyúztam a karjaimról.
Tan gyorsan fel akart segíteni a karomnál fogva, de én ellöktem magamtól és
elutasítottam a támogatást. -Sajnálom, csak ennyit láttam, hogy követnek.
Megijedtem és idejöttem, hogy lássam tényleg így van. Nem gondoltam, hogy Ön
lesz az.- Tan felemelte a kezeit bocsánatkérésképpen, a légzése még mindig
heves volt a futástól. Néhány lépést eltávolodtam tőle és igyekeztem
helyreállítani a levegővételt, majd gondosan végignéztem az előttem álló
férfin. -Szóval a rendőrség még mindig engem gyanúsít? Akkor ezért követ
Ön engem? Pedig már mondtam Önnek, hogy nem csináltam semmit, máshol voltam
akkor. Meg is adhatom a tanúk számát. A barátaim...-
-Te
vagy a gyilkos.- félbeszakítottam őt, mielőtt befejezhette volna, erre Tan
ledermedt.
-Nem,
nem én vagyok. Ön ezt nem értheti.-
-Hol
van az ügyész?- kezdtem. Próbáltam sok kérdést feltenni neki most, hogy
láthassam a reakcióit; ezt a technikát rendszeresen alkalmazták a kihallgatások
során; a kifejezéseit még a gyér fény ellenére is láttam.
-Miről
beszél?- Tan összeráncolta a szemöldökeit, -Mi folyik itt
nyomozó?-
-Nem
rendőr vagyok, hanem orvos.-
Tan
szemei nagyra nyíltak, -Mi...-
-Én
vagyok a halottkém, aki a boncolást végezte Ms. Janejirán és én jöttem re
először, hogy meggyilkolták.- Nem azt a reakciót kaptam, mint amire
vártam. Tan sokkosan nézett ki a hallottak miatt, -De ezt már tudod. Te
kérted ki a kartonját, amiben elolvastad, hogy én fedeztem fel a gyilkosság
tényét és most azt akarod, hogy hamisítsam meg a tényeket.- minél többet
mondtam, annál távolabb mentem tőle. Tan csendben maradt, biztos voltam benne,
hogy valami olyat mondtam, ami elindított benne valamit. Valószínűleg hamarosan
elérkezik az esélyem, hogy lássam a férfi viselkedését és megerősítsem a
gyanúmat.
-Van
bármi bizonyíték ellenem?- kérdezte Tan még mindig szemöldök
ráncolva. Igazából semmim sem volt és biztos okom sem volt, hogy őt
gyanúsítsam a gyilkossággal, csak az ösztöneim és a statisztikák álltak
mellettem. Az adatok szerint a női áldozatok esetén a szerető, a házastárs vagy
a pár másik tagja a gyilkos.
Úgy
döntöttem, hogy inkább nem válaszolok Tan kérdésére és az autómhoz léptem.
Hallottam, hogy mögöttem tiltakozik a férfi, de nem hallgattam meg. Kinyitottam
a kocsiajtót és beültem a vezetőülésre, aztán bezártam az ajtókat, mielőtt
beindítottam volna a motort. Láttam, hogy Tan elém fut, hogy blokkolja az
utamat, ezt látva hátra tolattam és a főút felé hajtottam. Hiába nem volt
semmiféle bizonyítékom ellene, biztos voltam abban, hogy ha ő tettes, akkor
rájön a jelenlétemből, hogy nem vagyok idióta. Ha ő meg tud engem találni,
akkor én is őt.
Ez
volt az első alkalom, hogy azt akartam, hogy a támadóm jöjjön vissza hozzám,
mivel ha ő Tan, akkor könnyedén fel fogom tudni ismerni. Okos volt és tudta,
hogy nem volt szabad többé bántani engem, különben le fogom tartóztatni. Rejtsd
el az arcod és gyere hozzám vissza...
***
-Dr.
Bun!- sietett mellém Tik, az egyik sürgősségis nővér, amikor a
Törvényszéki Vizsgálóterem felé mentem, amit a nyomozásokhoz kapcsolódó
boncolásoknak tartottak fent. Csak néhány négyzetmétert foglalt el a Sürgősségi
Osztályon belül; még a kis mérete ellenére is jobb volt, mint a semmi és a
testek vizsgálása így egy elkülönített helyiségben történhetett meg a halottak
ruháinak levételével együtt. Egy boncolást végrehajtani a a sürgősségi esetek
sokaságában nem éppen lett volna megfelelő. -Dr. Bun!-
-Hány
esetet kaptam mára?- kérdeztem anélkül, hogy visszanéztem volna rá,
miközben egy pánikoló kifejezés jelent meg az arcán.
-Rendben
lesz Doktor Úr? Nem is pihent?- Tik felgyorsított és elállta az utamat,
mielőtt beléphettem volna a terembe. -A gyakornokokat is ideküldhetné,
hogy elvégezzék a vizsgálatot.-
-Semmi
szükség megzavarni őket, magam is meg tudom csinálni.- lenéztem a
középkorú nővérre, aki a teljes testszélességével próbálta utamat állni.
-De
csak tegnap hagyta el a kórházat!-
Halkan
felsóhajtottam és rámosolyogtam, -Tökéletesen jól vagyok.- Előző este
nem tudtam elaludni, így hajnali 1-ig ültem a hotel előcsarnokában, így
eldöntöttem, hogy ma jövök munkába, hátha jobban fogom érezni magam. Jobban
szerettem azokat a helyeket, ahol sok ember volt és a kórház biztonságosnak
tűnt, nem akartam egyedül lenni. Emiatt a helyzet miatt bántam meg, hogy
egyedül éltem, távol a családomtól és a szeretteimtől, senki sem tudott engem
kísérgetni. Ez volt az első alkalom, hogy nem akartam hazamenni a munkából és
itt akartam maradni dolgozni. Legalább azt csinálhattam, amit szerettem. A mai
célom az volt, hogy legális dokumentumokat írjak meg és orvosi igazolásokat
adjak ki.
Ritkán
találkoztam olyan páciensekkel, akiket fizikailag vagy szexuálisan
bántalmaztak, ilyenkor pedig alaposan átvizsgáltam őket tetőtől talpig, hogy
megállapíthassam a sérülések súlyosságát, illetve, hogy mikor keletkezhettek
és mennyi időbe fog telni a gyógyulás. Az első páciensem egy magas,
vékony fiú volt, aki pólót és rövidnadrágot viselt. A végtagjai tele voltak
karcolásokkal és első ránézésre is meg lehetett mondani, hogy balesete volt. A
nővér leültette a vizsgálóasztalra és a kezembe adta a fiú adatait. Felhúztam a
kesztyűket, miközben a nővér mutogatta a sebeket. -Mr. Sorrawit Kamma,
igaz?- kérdeztem a fiút, -Hány éves vagy?-
-18.-
-Mi
történt? Melyik nap és mikor? Hallgatlak.-
-Uhm,
motoroztam 8 és 9 között este. Volt egy kátyú az úton, de nem vettem észre,
aztán felbuktam, nem vezettem gyorsan.-
Pár
pillanat kellett, hogy megértsem mit mond az akcentusa miatt, mivel elharapta a
szavak végét. Két északon töltött év megengedte, hogy megértsem a nyelvjárást,
de beszélni már nem tudtam, de többnyire megértettem: 9 körül felborult a
motorjával egy úthiba miatt, -Nem vettél fel sisakot?- kérdeztem a
saját bangkoki akcentusommal.
-Nem
viseltem.-
Leírtam
az adatokat a kartonjába, mielőtt felhúztam volna a ruháit, hogy
megvizsgálhassam. Volt egy horzsolás a homlokán, az arcán, a jobb karján és
bokáján. Nem találtam semmi szokatlant. Gyorsan készítettem egy vázlatot és
beírtam a sérülések adatait.
-Mi
a neve Doki?- csodálkozó tekintettel nézett rám a fiú, -Aranyosan néz
ki, tudja?-
A
nővér felkuncogott, én pedig ignoráltam a kijelentését. Más körülmények között
talán reagáltam volt rá egy viccel, de most nem akartam. -Emeld fel a
kezedet így.- mondtam és felemeltem a karomat úgy, hogy a könyököm
előrefelé nézett, a kézfejemet pedig a fejem mögé tettem. A páciens lassan
leutánozott; nem igazán számítottam semmilyen sérülésre néhány karcoláson
kívül.
Mi...?
A
fiú felkarján kér párhuzamos zúzódás volt egymás mellett, ilyen általában egy
hosszú tárgy ütése nyomán keletkezik és ezek olyan területen helyezkedtek el,
amit az ember védekezésre használ. Képzeljük el, hogy valaki egy golfütővel üt
téged és te automatikusan magad elé emeled a kezeidet, hogy megvédd magad és ez
okozza a védekező sérüléseket a felkaron. De ez arra engedett következtetni,
hogy a fiú nem csak balesetet szenvedett, hanem bántalmazták.
-Valaki
megütött?- kérdeztem, erre ő ijedtében megugrott.
-...Nem,
csak a baleset.- gyorsan maga mellé ejtette a karjait és keresztbe fonta a
mellkasa előtt.
-Ha
elmondod nekem, akkor én meg elárulom a nevem.- próbáltam felhasználni a
korábbi kérdését, hogy megnyíljon.
Sorrawit
motyogott még magában valamit, mielőtt beismerte volna, -A baleset előtt
néhány gengszter elvert.-
-Rendben.- levettem a kesztyűimet és leírtam a további adatokat a kartonjába, -Nem
mondtad el a rendőrségnek, igaz?-
-Nem,
nem akartam további problémákat, csak igazolást akartam kérni a hiányzásom
miatt.- a fiú ezután felkiáltott, -Csodálatos vagy Doki!-
-Rendben,
megírom az igazolást, addig várj kint.- a fiú felé fordultam, aki
várakozással nézett rám, -Oh... Dr. Bunnakit vagyok. Ha szükséges, akkor
gyere és keress meg.-
***
2
órámba telt, mire kijutottam a vizsgálószobából, miután minden pácienssel
végeztem. Egy nővér jött oda hozzám, hogy közölje van egy holttest, ami
boncolásra vár a Törvényszéki Részlegen, de még előtte szerettem volna enni
valamit a kórházon kívül. Elővettem Pert telefonját és csak bámultam, senki sem
hívott rajta, bár nem volt nagy meglepetés, mivel nem az enyém volt a készülék
hivatalosan.
-Doktor
Úr!- szólított meg egy ismerős hang, amikor keresztülsétáltam a Sürgősségi
Osztályon, hátra néztem az illetőre. A magas férfi hosszú léptekkel haladt
felém, az arcán a megértés látszódott. Tan!!! Automatikusan hátráltam, ahogy
néztem a közeledő férfit; a szívem egyből megtelt félelemmel. Végül is logikus
volt, hogy tudja hol dolgozom, de sosem gondoltam volna, hogy személyesen jön
ide. -Azért jöttem, hogy bizonyítsam, hogy nem én vagyok a tettes. Ha
ráér, akkor megbeszélhetnénk Doktor Úr?-
-Elfoglalt
vagyok.- gyorsan elsétáltam, Tan pedig követett.
-A
tegnap este történtek ellenére sem akar semmit mondani?- Tan felemelte a
hangját, így minden körülöttünk tartózkodó orvos és nővér ránk nézett. -Mi
folyik itt? Mi történt valójában Janenel? Próbáltam válaszokat kapni a
rendőrségtől, de senki sem hajlandó segíteni.- Nem válaszoltam neki, csak
kiutat kerestem a helyzetből. Nem fogok a csapdájába sétálni...
A
hellyel való ismerősségem segítségével átslisszoltam a tömegen, hogy sikeresen
lerázzam a férfit, egyenesen a Törvényszéki Részleghez mentem menedék gyanánt.
Az egyik széken megláttam egy férfit, aki azon nyomban felállt, ahogy
meglátott. Majdnem felsikoltottam örömömben, amikor megismertem, M felügyelő
volt az csak hétköznapi ruhákban. -Miért nem tudlak elérni Dr. Bun?
Megkérdeztem a kollégáidat, de a régi számodat tudták csak megadni.-
-M!- hozzá futottam, -Elvesztettem a telefonomat.-
M
felügyelő hangosan felsóhajtott és a homlokomon lévő sebre vetette a
tekintetét. -Mi történt veled?-
-...- talán itt lenne a lehetőségem, hogy beszéljek vele. El kellene mondanom neki?
Ha megteszem, akkor a gyilkos tudni fogja? És mit fog tenni akkor? Egyáltalán
megbízhatok benne? Ő is tettestárs? Teljes sötétségbe burkolódzott az összes lehetőségem. -Mi hozott ide M?- gyorsan megváltoztattam a témát.
-2
ok: az első, hogy nem tudtalak elérni; a második az ügyésszel
kapcsolatban...- összeszűkült a torkom, ahogy meghallottam az másik okot. -Én kaptam az ügyet, de gondolom már tudtad.- bólintottam, hogy
folytassa, -Doki, tudsz bármit róla? Tudom, hogy barátok vagytok. Volt
bármi nézeteltérése valakivel?-
Az
első pár másodpercben nem szólaltam meg, majd lassan megráztam a fejemet, -Én sem tudom.-
-Ha
ráérsz Doki, akkor el tudnál jönni a rendőrségre, hogy hosszabban is
beszélhessünk? És el szeretném kérni az új számodat is.- Mivel nem tudtam
a készülék telefonszámát, ezért inkább én írtam be M felügyelőét és a biztonság
kedvéért még megcsörgettem. Miután el voltak mentve a számok elköszöntünk egymástól,
ő elhagyta a helyiséget. Rárogytam az előttem lévő székre, ez túl sok volt
nekem, hogy kezeljem.
Hiába
tudtam, hogy nem bízhatok meg senkiben, mégis el akartam mondani valakinek,
hogy mi történik velem. Segítséget akartam kérni, hogy segítsenek megoldani ezt
az ügyet, ez a személy lehetett volna Pert, de ő eltűnt. Azt sem tudtam, hogy
él-e vagy hal. Tehetetlenül felnéztem a plafonra. Ezek szerint a rendőrség nem
talált semmi bizonyítékot? Lehetséges lett volna, hogy nem volt térfigyelő
kamera vagy legalább egy ember, aki látta volna az esetet? Nagyon fel akartam
tenni a kérdéseimet M felügyelőnek, de mik lettek volna annak a következményei?
Valaki megint eltűnne? Megdörzsöltem a halántékomat és becsuktam a szemeimet,
ahogyan vettem egy mély levegőt nyugtatásképpen. Ekkor meghallottam a felém
közeledő lépteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése